Üdv. Hope.
19. ÖSZTÖN
Clair de Lunehoz igyekeztem. Szegényt mostanság alig látom. A mai nap tökéletes ahhoz, hogy meglátogassam, és kicsit kiszellőztethessem a fejem. Miután Logan elment én, pedig kicsit felfrissültem a forró zuhanytól, elgondolkodtam. Vajon milyen lenne az életem, ha Luna nem kavar be, és a szüleim boldogan élhettek volna velem együtt. Vajon, akkor is bekövetkezik a tragédia, csak másképp? Ez már sajnos nem fog kiderülni. Azért ennek az életnek is van jó oldala. Egy cseppet sem unatkozom. Ha úgy vesszük, nap, mint nap vagy az életemért küzdök, vagy a barátaimért, esetleg fordítva, de Selene istennő mindenképp gondoskodik elfoglaltságról. Ez nem is zavarna, ha nem ezek a körülmények lennének, amik most körül vesznek.
- Szervusz kicsi Holdacskám!- köszöntöttem vidáman hűséges lovamat, mikor beértem az istállóba és a bokszához mentem. Válaszképp egy vidám nyerítést küldött felém és megbökdöste a karomat. Persze, mindig csak a finomságokon jár az esze. Elővettem a zsebemből egy szép piros almát és oda is adtam Lunenak. Nem vacakolt, úgy kapta ki a kezemből a csemegét, hogy közben, majdnem meg is harapott.
- Hé, kislány, óvatosan!- dorgáltam le, de mérgem csak egy pillanatig tartott. Miután lecsutakoltam és a sörényét, meg a farkát is kifésültem, úgy döntöttem ideje kilovagolni.
A szerszámosból kihoztam egy kantárat, majd felszereltem a lóra. Lune nem ellenkezett, de nem rajongott annyira, ha ilyen dolgokat raktam rá. Normális esetben nem is tenném, de ilyen fizikai állapotban jobbnak láttam, óvatosnak lenni. Lune mindig vigyáz rám, de nem kockáztathatok. Kivezettem az istálló mögé, oda, ahol a gyakorló karám és az erdő eleje volt.
- Na, indulhatunk?- kérdeztem lovacskámat, miután játszva könnyedséggel felugrottam a hátára, majd mikor válaszképp kaparni kezdte a lába alatt a homokot, és rázni kezdte a fejét, megadtam a jelet az indulásra.
Szokásunkhoz híven, végigszáguldottunk az erdőn, egészen a titkos kis tisztásig, amit csak kevesen ismertek az itteniek közül. Szerettem itt lenni, persze, most, hogy már hűvösebbre fordult az idő, annyira nem volt kellemes kifeküdni a fűbe, azonban a nap sugarai még így is kellemes melegséget tudtak számomra okozni.
Levettem, lovamról a kantárat és hagytam, hagy legelésszen egy kicsit. Beljebb sétáltam kicsit, majd a térdmagasságig érő fűbe leülve, szinte teljesen elrejtett az aljnövényzet. Kifáradtam, így nem törődve a hideggel, elterültem a fűben és szemeimet lehunytam.
Furcsa hangra ébredtem. Nem is hang volt, inkább zaj. A szemeim kipattantak ám nem sokat értem vele. Korom sötét volt, egyedül a telihold világította be a hatalmas tisztást. A fák közé néztem, és ekkor megláttam egy árnyat.
- Na, tessék, már csak ez hiányzott nekem.- gondoltam, miközben óvatosan felálltam és még mindig az árnyat követtem a szememmel. Pár pillanat múlva rájöttem, hogy körülöttem köröz, tehát valaki, vagy valami éppen a zsákmányának nézett. Na, szépen vagyunk.
Tüzet idéztem a tenyerembe és az illető felé irányítottam a kezem, hátha megvilágítja az alakját. Nem sokat segített és a menekülési esélyeimet is rontotta, hogy Clair de Lunet sehol sem láttam. Volt egy olyan érzésem, hogy hamarabb megérezte a bajt és elment. Jól tette.
- Ki van ott?- kiáltottam. Az árny megmerevedett. Végre nagyjából kirajzolódtak a körvonalai. Nem ember volt. Valami vadállat lehetett. Talán egy medve? Ez egyre jobb. Most már állatokkal is beszélgetek.
Morgás tört elő az állatból, majd előlépett. A hold megvilágította hatalmas termetét, mely legalább két méter magas volt. Szürke bundája ezüstösen csillogott az éjszakában. Rám vicsorgott. Szemfogai hatalmasak voltak, talán olyan hosszúak, mint az én mutató ujjam. Mély levegőt vettem, mert kissé megnyugodtam, most, hogy már tudtam, kivel állok szemben.
- Leah. Kérlek, ne ijesztgess! Már azt hittem, valami hatalmas medve akar megtámadni.- a farkas furcsa grimaszt vágott, mintha egy fintort vágott volna, majd közelebb jött ismét vicsorogva. A hátán a szőr az égbe meredt. Ez nem jelentett jót. Épp elég természet filmet láttam, ahhoz, hogy tudjam, egy farkas mikor dühös.
- Tönkre tetted őt. Miattatok van, minden.- hallottam meg a szitkozódó női hangot a fejemben.
- Leah, figyelj rám. Így volt a legjobb Sethnek is. Ennek a kapcsolatnak amúgy sem volt jövője.- próbáltam a reális tényekkel meggyőzni. Elvégre igencsak nagy vihart kavarna az, ha Gina egyszerűen bejelentené, hogy Seth miatt visszalép az Ericcel való jegyességből. Valószínűleg ugyanaz történne, mint ami az én szüleimmel történt.
- Ha, nem kellett volna, miattad idejönnünk, akkor most az öcsém, normális lenne. Miattad van minden, mocskos kis vérszopó.- üvöltötte a fejembe, de úgy, hogy pár lépést hátra tántorodtam.
- Mégis, mit vársz tőlem, Leah?- tártam szét a karomat. Talán csak képzelődtem, de mintha az előttem pár méterre álló farkas elmosolyodott volna. Ez afféle horror filmbe illő vigyor volt, a szó szoros értelmében.
- Téged. Az öcsémért cserébe.- mondta nemes egyszerűséggel, mintha csak ruhákról folytatnánk csevegést. Pislogtam egy párat, hogy megértsem az álláspontját.
- Nem értelek. Miért jó neked és az öcsédnek, ha én meghalok?- felhorkant, majd támadóállásba ugrott, közelebb jőve hozzám. Én egyre csak hátráltam.
- Az, amit az öcsémtől kértél, az egyenlő a halálos ítélettel. Én csak kiegyenlítem a számlát.- magyarázta, mintha egy óvodásnak mondaná.
Kezdett összeállni a kép. Szóval, Leah úgy gondolja, hogy Seth bele fog halni, abba, hogy nem lehet bevésődése tárgyának közelében. Ebben volt valami. A francba! Ez kiment a fejemből! Most értettem meg. Ez, is Luna tervének a része volt. Biztos voltam benne, ő akarta, hogy így legyen. A halálomat rá foghatja a farkasokra, így egymás ellen fordítja a szövetségeseket és ismét háború tőr ki, amit ő majd szépen megúsz a háttérből, miközben mindenki más, az életét áldozza. Ő érte.
- Várj!- emeltem fel a kezem, de már nem volt ott a hang a fejemben. Leah, elrugaszkodott a földtől és nekem támadt. Ijedtemben, csak annyit tudtam tenni, hogy kezeimet az arcom elé emeltem és reflexszerűen tüzet idéztem elő.
Éreztem, ahogy a karmok belémarnak, majd a fogak tépését vártam. A földre kerültem, de a súly, amit vártam, nem volt rajtam. Kinéztem, kezeim takarásából és ekkor megláttam, a hatalmas vörösesbarna farkast. Jacob.
A két farkas egymásnak esett és a fűben hemperegve, az erdőben kötöttek ki. Hallottam a fák reccsenését és a fogak csattogó hangját. Még mindig nem tértem magamhoz, az iménti történésekből.
- Ó, hála az égnek!- hallottam meg a következő pillanatban Logan hangját. Megfordultam és pont ekkor ért oda hozzám. Halvány mosoly ült ki az arcomra.- Azt, hittem elkésünk.- látván, hogy kérdőn nézek rá a többes szám hallatán, megmagyarázta az előbbi kijelentést. - Jacob szólt, hogy Leah rád akar támadni.- még mindig nem igazán értettem. Úgy tudtam a vérfarkasok csak állati alakjukban képesek egymás fejébe látni.
- De, honnan tudta?- tettem, fel a kérdésemet.
- Seth, szólt neki. Mivel épp őrjáraton volt, meg az események miatt, most inkább jobban érzi magát farkasbőrben, meghallotta a nővére gondolatait és felkereste Jake-et.
- Értem. Nos, akkor szerencse, hogy időben érkeztetek, mielőtt még Leah valami meggondolatlanságot tett volna.- Logan értetlen arcot vágott.- Nem történt semmi, így ennek a kis malőrnek nem kell kitudódnia.- néztem szigorúan a szemébe.
- Aha. És azok a mély karmolások a karodon, is ezt bizonyítják?- a kezemre kaptam a pillantásom és ekkor vettem észre a három hosszú, és igencsak mély csíkot a jobb karomon, illetve kisebb karcolásokat a bal karomon. Megvontam a vállam.
- Ezek csak karcolások. Mindjárt nyoma sem lesz.- két tenyeremet az ellentétes karjaim fölé helyeztem és gyorsan begyógyítottam a sebeket.- Látod, semmi nyoma az egésznek.- mondtam makacs arckifejezéssel.
Logan égnek emelte a szemeit, majd segített felállni. A visszafelé út kicsit hosszabb volt, mivel a lovamnak még mindig se híre, se hamva nem volt, így gyalog kellett vissza sétálnunk. Néma csendben ballagtunk egymás mellett, majd mikor visszaértünk az épülethez, szembe fordult velem. Szemeit az enyémekbe fúrta. Gondterhelt arcvonásai egy pillanatra kisimultak.
Furcsa érzés kerített hatalmába ettől a pillantástól. Mintha már valaki másnál is éreztem volna hasonlót. Bármennyire is próbáltam az emlékeimben kutatni, tudatom teljesen beszűkült és csak ködösen érzékeltem, a körülöttem zajló eseményeket.
- Hope, meg kell ígérned nekem valamit!- változott tekintete hirtelen komolyra. Pillantása rabul ejtett. Bármit képes lettem volna ebben a pillanatban megtenni neki.
- Amit, csak szeretnél!- mondtam elfúló hangon.
- Kérlek, vigyázz magadra! Nem eshet bajod, most túlságosan is sebezhető vagy. Azt akarom, hogy mindig legyen melletted valaki.- aprót bólintottam, miközben sóvárogva néztem gyönyörű piros ajkait. Arcomat, két keze közé fogta, majd ajkaink összeértek. Mintha áram csapott volna belém, a szó pozitív értelmében. Többet akartam, de eltolt magától.
- Majd ha eljön az ideje.- mondta, majd még egy puszit nyomott a homlokomra és el is tűnt. Vágyakozva néztem utána. Szomorkásan, megfordultam és a szobám felé vettem az irányt. Lefagytam. Damus állt előttem olyan tekintettel, mint akit elárultak. Hirtelen eszembe jutott minden. Mikor vele voltam, ugyanígy éreztem magam, csak az sokkal erőteljesebb volt. De mégis mi ütött belém? Ilyen könnyen el tudnám őt felejteni? Nem, ez csak egy véletlen gyengeség volt tőlem.
Könyörgőn néztem rá, de nem hagyott időt a magyarázatra. Sarkon fordult és vámpírsebességgel el is tűnt a szemem elől. Az első könnyek végigcsorogtak az arcomon, de mire a szobámba értem már patakokban folytak. Gina épp a szekrényében matatott, mikor nem kis zajt csapva az ágyamra vetettem magam.
- Istenem, Hope! Nem tudnál, legalább egy kicsit halkabban drámázni?- mondta szarkasztikus hangon.
- Gina, kérlek csak egyszer az életben, maradj csöndben!- förmedtem rá, kicsit mérgesebben a kelleténél. Egy pillanatra megmerevedett, majd pár ruhát a kezébe véve, a fürdő felé indult, de odaérve még visszafordult és hideg tekintettel nézett rám.
- Nagyon álszent vagy Hope. Úgy csinálsz, mint aki képtelen elszakadni Damustól, de Logan mégis könnyedén el tudta csavarni a fejed. Gyengébb vagy, mint hittem.- lesújtva néztem rá. Erre nem tudtam válaszolni és ezt ő is nagyon jól tudta. Visszafordult, majd eltűnt a fürdőben, és bevágta az ajtót maga után.
Letöröltem a könnyeimet, majd gondolkodás nélkül kirohantam a szobámból. Egyenesen a kis kertbe. Egy fának, a mi fánknak dőlve gubbasztott a hideg földön. Pár lépésnyire tőle megálltam. Nem tudtam, mit mondjak. Igazából, nem tudtam mit felhozni a mentségemre. Minden, amit Logannal tettem őszinte volt. Tényleg, akartam őt, de mégsem éreztem úgy, hogy önkéntelenül tettem. Ez olyan ösztönös dolog volt, míg Damust mindig is tudatosan, semmiféle külső kényszerítés, vagy ráhatás nélkül szerettem. És ez a mostani kis incidenssel sem változott.
- Szereted őt.- szólalt meg. Első pillanatban, azt hittem csak képzelődtem, de mikor kínkeserves arcát rám emelte, tudtam az előbbi kijelentése valódi volt.
- Ez nem igaz.- mondtam első reakciómmal. Egy pillanat alatt előttem termett. Szemei ébenfeketén csillogtak és harag villant bennük.
- Na, ne mond! Az imént nem esett nehezedre, enyelegni vele. A fenébe is, vonzódsz hozzá!- szorította ökölbe a kezeit. Szemeim ismét megteltek könnyekkel.
- Téged, jobban szeretlek.- suttogtam lehorgasztott fejjel.
- Az nem elég Hope. Sajnálom.- hitetlenkedve néztem rá. Szomorkás mosollyal nézett rám.- Tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek, de nem tudom még csak a gondolatát sem elviselni, hogy másé leszel. Eddig is csak azért maradtam, hogy neked könnyebb legyen, viszont most már magad is boldogulsz az új életedben. Ebbe viszont számomra már nincs hely. A legjobb lesz, ha elmegyek, és te elfelejtesz.
- Nem, ezt nem teheted! Nem hagyhatsz el!- mondtam, a könnyeket törölgetve a szememből.
- De igen. Meglátod, hamar túlteszed magad rajtam. Olyan lesz, mintha sosem ismertél volna. Az évekkel majd elhomályosul az emlékem. Megígérem, hogy soha többet nem jövök vissza.- én szüntelenül ráztam a fejem. Ez csak egy álom. Ez csak egy rossz álom.
- Viszlát Hope!- suttogta a fülembe, majd éreztem, ahogy hideg ajka a homlokomat érinti, aztán a következő pillanatban, már sehol sem volt.
- Damus!- kiáltottam a sötétségbe, de nem jött válasz. A lábaim felmondták a szolgálatot, és térdre rogytam. Az arcomat a kezeimbe temettem, és úgy zokogtam tovább. Elhagyott. Örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése