Végre vége. Megértem. Köszönöm a türelmeteket és a támogatásotokat, nagyon sokat segített. Most viszont már itt vagyok 100%-osan és amilyen gyakran lehet jön majd a friss. Nem is húzom tovább az időt, itt van a 23. fejezet. Remélem teccik és adtok visszajelzést.
Jó olvasást!
Üdv.:Hope.
23. BABADÖMPING
Hazafelé gyorsan beugrottam egy butikba és vettem pár ruhát, meg cipőt annak érdekében, hogy Shadowval el tudjam hitetni, valójában elaludt út közben, én pedig hagytam pihenni és egyedül vásároltam.
Hál’ istennek nem gyanakodott mikor beadtam neki a mesét, sőt. Gyanúsan nem kérdezősködött.
Csendben haladtunk egymás mellett, amíg felértünk az alaksorból az iskola folyosóira. Furcsa volt. Minden bizonnyal valami baj van vele. Shadow sosem mutatta ki a magánéleti problémáit, most mégis, mintha minden az arcára lenne írva. Ki kellett derítenem. Talán, valami történt közte és Noah között? Nem akartam találgatni, ezért a legegyszerűbb az volt, ha ráveszem, mondja el nekem.
Amint a szobámhoz értünk kinyitotta nekem az ajtót, úgy, hogy közben minden bevásárló szatyrom nála volt, ami kész mutatványnak tűnt tőle. Nem tehettem róla, egyszerűen ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza a cuccaimat. Nem tudtam vele mit csinálni, ha neki az okoz örömet, hogy körbeugrálhat, mint valami pincsikutya, akkor kedves egészségére.
Előre mentem és ledobtam a kabátomat az ágyamra. Azt hittem jön ő is, de csak állt az ajtóban.
- Jaj, gyere már be!- förmedtem rá kicsit szigorúbban a kelletténél.- a szatyrokat csak tedd az ágyamra.- intettem neki, miközben kibújtam a magas sarkúmból és a fürdőbe mentem kezet mosni, na meg arcot. Kicsit elkenődött a sminkem a sírástól, úgyhogy nem ártott magam rendbe tenni. Gyorsan végeztem és visszamentem a szobámba. Shadow a földet fürkészte. Innen nézve úgy nézett ki, mint egy is gyerek, akit valami rosszaságon kaptak.
- Ülj le!- mondtam ellenmondást nem tűrően, miközben az ágyamra mutattam. Arrébb raktam a szatyrokat, helyet csinálva kettőnknek.
- Hope, nekem jelentenem kell, hogy visszaérkeztél!- próbált kibújni a beszélgetés alól. Szemrehányó pillantást vetettem rá.
- Azt akarod mondani, hogy egy jelentés fontosabb, mint a Királynőd?- enyhe sértettséget csempésztem a hangomba, ez mindig hatásos volt.
- Nem, dehogyis!- mentegetőzött, és pár pillanatig az ajtót fürkészte, majd nagyot sóhajtva becsukta azt és mellém telepedett az ágyra.
- Köszönöm!- mondtam, majd felé fordulva, mélyen a szemeibe néztem.- Látom, hogy valami baj van! Olyan vagy, mint egy szellem. Talán történt veletek valami? Veszekedtetek Noahval?- elkapta tekintetét rólam, ezzel tudtam, hogy beletaláltam a dologba. Azonban ez még nem volt elég. Tudtam, hogy ők ketten mindig jól kijöttek, nem volt olyan, hogy valamit ne tudtak volna megbeszélni.
- Kérlek, Shadow! Mondd el! Hátha tudok segíteni.- kérleltem. Most ismét rám nézett, szemeiben könnyek csillogtak.
- Nem, Hope! Ezen még te sem segíthetsz.- szipogta.
- Csak nem lehet olyan nagy a baj.- vigasztaltam, de nem hallgatott rám.
- Hát nem érted?- fakadt ki.- Ha ennek nem vetünk véget Noahval, akkor az azt jelentené, hogy elárultunk téged.- Oké, kicsit összezavarodtam. Ők ketten árulók lennének? Nem, az nem lehet. Ők a barátaim, sosem tennének ilyet.
- De, hát, miért tettétek? Azt hittem, számíthatok rátok.- felálltam. Nem tudtam elhinni. Shadow és Noah az ellenségeim lettek.
- Hidd el, nem szándékos volt. Mi sem számítottunk rá, csak úgy, egyszer csak bejött.- oké, most már tényleg össze voltam zavarodva. Az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. Odakint fiatal Vardímok sétálgattak, testőrök vigyáztak rájuk, miközben a szokásos pletykálgatás zajlott köztük. Még csak gyerekek voltak, az életet alig ízlelték. Sokan közülük azt sem tudták, milyen a való világ. Elszakítottam a tekintetem a kintiekről és Shadow felé fordultam.
Ekkor értettem meg a mondanivalójának valós jelentését. Szó sem volt itt árulásról, még csak nem is voltak hűtlenek hozzám. Hogy is fordulhatott meg ez a fejemben. Az, ahogy láttam Shadow milyen óvón, és ódaadóan simogatja a hasát, megértette velem, hogy a szerelmüknek hamarosan gyümölcse is lesz. Shadow terhes volt.
- Mióta?- jobb nem jutott eszembe kérdés gyanánt. Igazából annyi kérdésem lett volna, de valahogy csak ezt az egy szót tudtam kinyögni, a felismerés döbbenetétől.
- Pár hete.- emelte rám könnyektől elázott arcát, pillantásában teljes reménytelenség uralkodott.
- Értem.- szükségem volt pár percre. Ez azt jelentette, hogy még nem sokan, vagy épp senki nem tudott a dologról. Ennek így is kellett maradnia. Ha ez a baba kitudódik, akkor annak szörnyű következményei lesznek.
Elsősorban, a törvények szerint Shadownak el kellene vetetni a magzatot, amit én nem hagyhatok, törvények ide vagy oda. Másrészt ki tudja, milyen büntetést kapnának ezért a csodálatos tettükért.
- Tudja még valaki?
- Csak Noah és Nio, meg Orion.
- Jól van. Senki nem tudhatja meg. Azt hiszem, el tudom intézni, hogy elmehessetek.- Shadow teljesen ledöbbent a kijelentésemen.
- Úgy érted, téged nem zavar?
- Miért zavarna? Büntesselek meg, azért mert szereted Noaht és hamarosan gyereketek lesz? Hát ennyire gonosznak és szívtelennek tartasz?
- Nem, én sosem tartottalak, de a törvények…- belé fojtottam a szót.
- Mikor érdekeltek engem a törvények?- erre nem tudott felelni.- Na, látod. Soha. Én vagyok a Királynő nem? Én vagyok a törvény. Kezembe veszem ezt az ügyet.- büszkeség öntött el, hogy segíthetek a barátaimnak. A jó ügy érdekében mindent. Amint vége lesz ennek az egész esküvős banzájnak, itt komoly változások fognak érvénybe lépni. Ideje kcisit modernizálni ezt az elavult rendszert.
- Hope!
- Igen?- Shadow már az ajtónál volt.
- Van itt még valami, de ezt, azt hiszem, jobb ha nem tőlem tudod meg. Gyere velem!- egyre jobb, mi történik itt? Ez a hely kész titok és rejtély.- Bólintottam, de előtte még kerestem valami kényelmesebb ruha-összeállítást, mert az eddigi elég kényelmetlen volt.
Miután elkészültem, átmentünk a farkasok szállására. Számomra ez ismeretlen hely volt, mert ezelőtt sosem jártam erre. Kicsit olyanok voltak mintha kis faházak, vagy kunyhók lennének, de mikor Shadow beinvitált az egyik, szinte a határon fekvő házba, rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan kicsit ezek a házak. Belülről hatalmasnak és kifejezetten otthonosnak tűnt. Belül gyönyörű indián motívumokkal díszített képek, faliszőnyegek lógtak. És a legtöbb berendezés kézimunkával készített volt. Persze nem kell egyből arra gondolni, hogy nem volt jelen modern technika, mert ezek mellett a gyönyörű régi időket idéző tárgyak mellett ott voltak a mai tudományok eszközei is.
- Gyere, ülj le!- mutatott az ízlésesen berendezett nappaliban lévő kanapéra. Ez volt itt a furcsa. Nem egy farkas rendezte be ezt a házat. Ahhoz valahogy túlságosan is kifinomult ízlésre vall ez a ház. Mindenesetre helyet foglaltam és kíváncsian vártam a történések alakulását.
- Mindjárt jövök. Addig kérsz egy kávét vagy egy forró csokit?- kérdezte Shadow.
- Egy forró csokit, köszönöm elfogadok.- válaszoltam, miközben még mindig a falakon lévő csodálatos díszítésekben gyönyörködtem.
Léptek zaja zökkentett ki ebből az állapotból. Az emeletről levezető tölgyfa lépcsőfokok halkan nyikorogtak, miközben valaki lejött rajtuk. Nem láttam, mert a nappaliból nem lehetett rá látni a lépcsőkre, azonban nem is kellett látnom, ahhoz, hogy felismerjem az illetőt. A hangja mindent elárult a rejtélyes személy kilétéről.
- Szia Shadow! Minek köszönhetjük… Ó értem. A nappaliban? Jól van, akkor elmondom neki.- Hanio hangját hallottam. Tehát ő lakott itt. Mostanság nem igazán találkoztunk. Pontosabban az óta, hogy nemrég ő és Orion,- akik nem mellesleg egy párt alkotnak, amióta az én kedves kis farkasommal egymásba vésődtek- megmentették az életemet pár vérszopótól, igaz majdnem a saját életükkel fizettek érte. De azóta, mintha felszívódtak volna.
- Szervusz Hope!- köszöntött Hanio, mikor a nappaliba lépett. Felugrottam és a nyakába vetettem magam. Talán kissé éretlen viselkedésnek tűnhetett tőlem, de Nio már annyira hiányzott. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, mintha mindenki, aki eddig közel állt hozzám, most elhagyna.
- Szia Hanio!- köszöntem én is miután visszaültem a kényelmes kanapéra és ő is mellém telepedett.- Hiányoztál.- mondtam, kis szomorúsággal az arcomon.
- Sajnálom. Kicsit elfoglalt voltam mostanában.- válaszolta. Hangjában ott volt a bűntudat, de mélyen elrejtve egy kis öröm is bujkált benne.
- El tudom képzelni.- forgattam meg a szemeimet, miközben kis éllel a hangomban válaszoltam. Azt akartam, hogy érezze, megbántott.
- Hope, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetemet.- szemrehányóan néztem fel rá.
- Bocsánatot kérek, hogy megkérdeztem, ugyan az elmúlt hetekben mi volt olyan fontos számodra, ami miatt egy percnyi időd sem volt rám.- nem akartam ezt a beszélgetést tovább fojtatni, úgy tűnt itt sem vagyok már szívesen látott vendég, ezért ideje volt, hogy visszamenjek a saját fajtámhoz.
- Hope, várj! Félreérted.- szólt utánam Hanio. Már a lépcsőnél jártam és intettem Shadownak is, hogy menni szándékozom, mikor megtorpantam.
Csak egy pillanatra néztem a lépcső felé, és ledermedtem. A lábaim szó szerint, gyökeret ereztettek a fenyőillatot árasztó parkettába és jó mélyen meg is ereszkedtek. Orion állt a lépcső tetején, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Nem, nem képzelődtem. Ő állt ott, csak olyan más volt. Sokkalta idősebbnek tűnt és valahogy, nem találtam a szavakat, mélyen a tudatom alatt tudtam mi a helyzet, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Az nem lehet, hogy ő is.
- Szia Hope!- köszönt halvány mosollyal az arcán. Arcvonásai megváltoztak. Még mindig markáns, tiszteletet parancsoló tekintete volt, de bőre még halványabb árnyalatú volt, testalkata normális esetben talán tökéletesnek mondható lenne. Ez egyet jelentett. Orion túl volt az átváltozáson, csak, hogy erről, ha jól sejtem senki sem tudott. Talán éppen azért, amit én most a saját két szememmel láthatok.
- Orion, neked ágyban kellene lenned.- rohant fel mellettem Nio szerelméhez és óvón átkarolta.
- Én csak felébredtem. Hallottam, hogy valaki van itt és kíváncsi voltam.- Orion hangja most sokkal kellemesebb volt, mint régen. Kedves és törődő.
- Oké, azt hiszem, ez nekem kicsit sok volt.- kezdtem azt érezni, hogy lassan forogni kezd velem a világ. Nagy nehezen visszatámolyogtam a nappaliban lévő kanapéra, és egyszerűen csak lerogytam rá. A lábaimra könyököltem, és fejemet a tenyerembe temettem. Kellett egy kis idő, hogy a mai nap váratlan eseményeit feldolgozzam. Nem kellett látnoknak lennem ahhoz, hogy tudjam a többiek is bejöttek és körém telepedtek.
Mély levegőt vettem és próbáltam kitalálni, hogyan tovább. Felpillantottam és egyenesen Orion tengerkék szemeivel találkoztam. Pillantásában rémület tükröződött. Hanio állt mellette, kezét megnyugtatólag párja vállán nyugtatta, de az ő arcvonásain is tanácstalanság és bizonytalanság uralkodott.
Tudtam, hogy minden rajtam áll. Az én döntésemen múlik, hogy Orionék lebuknak-e Shadowékkal egyetemben, amit ugye szerettem volna elkerülni. Ehhez viszont szükségem volt egy tervre. Egy jól kivitelezett tervre.
- Mennyi idő még?- szegeztem Nionak a kérdést. Orion túlságosan zaklatottnak látszott most.
- Még pár hónap. Sajnos a picinek erősebbek a vámpírgénjei, ezért gyorsabban fejlődik.- magyarázta Nio, miközben Orion gömbölyödő pocakjára vándorolt a pillantása.
- Rendben. Most elmegyek és kitalálok valamit. Itt nem maradhattok. El kell mennetek, különben Luna… nos nem szeretném tudni, mit tenne, ha ez a tudomására jutna.- Orionnál eltörött a mécses és zokogni kezdett.
- Köszönöm Hope.- borult a nyakamba, ami kicsit váratlanul ért.
- Szívesen. Ez csak természetes.- motyogtam, majd óvatosan lehámoztam magamról a karjait és felálltam.
Elindultam kifelé, de mielőtt elmentünk volna Shadowval, visszafordultam.
- Ha kitaláltam, mit fogunk tenni, Shadowval üzenek.- mondtam komoly tekintettel Niora nézve. Ő bólintott, majd ismét párjára összpontosított és próbálta nyugtatgatni. Úgy ringatta a karjai között, akár egy kisbabát, aki nem tud elaludni.
Nem fáradoztam a köszönéssel, inkább elindultam. A visszafele úton Shadow szótlanul jött mellettem. Újabb két baráttal kevesebb. Újabb két, számomra fontos személyt kell megmentenem. Ha jól gondoltam, lassan tényleg teljesen magamra maradok. Talán Selene akarta így. Lehet, hogy emiatt könnyebben viselem majd a további életemet. Nem kell nap, mint nap szembesülnöm azzal, hogy mindenki boldog amellett, akit a végzet kijelölt számára, amíg én a számomra kijelölt társam mellett élem majd magányos életemet. Könnyebb lesz.
Nem kell sóvárognom utána, hiszen tudni fogom, hogy Ő már mást ölel és csókol. Más az, akit élete árán is megvédelmez. Lezárhatom a vele való képzelt ábrándokat, és végre a valóságnak élhetek. Ott van Logan, mellette kell megtalálnom a boldogságot, és ha nem is találom meg, legalább tudom, hogy a barátaimnak sikerült és helyettem is vidámsággal és örömökkel teli életet élnek.
WoW! Bonyolódnak a cselekmények :)
VálaszTörlés