A Sorsod nem a Végzeted - 32. fejezet

Sziasztok!

Sok-sok hónap hallgatás után, most meghoztam a következő fejezetet, remélve elnyeri tetszéseteket. Nehéz fejezet volt, sokat szenvedtem vele, éppen ezért nem biztos, hogy az eddigi legjobb művem, de fontos momentuma a történet menetének. Oldalt a szereplők között már kicsi Arzhelt is láthatjátok. Nem szaporítom tovább a szót! Jó olvasást!

Üdv.:Hope.

32. MEDVEHERCEG

Darius rohant keresztül a házon, egyenesen a szülőszobának kialakított kis helyiségbe, karjaiban pedig Gaby vonaglott a fájdalomtól, amit a vajúdás okozott. A vendégek mind rémült arccal engedtek nekünk utat, mind tudtuk, hogy az elkövetkezendő pár óra élet-halál kérdése. Amint megérkeztünk, Darius óvatosan lefektette Gabyt és a fülébe megnyugtató szavakat súgva próbálta megnyugvásra ösztönözni. Lehet, nem kellett volna, mert pillanatokkal később Gaby megragadta az ingjét és visszafojtott hangon elküldte melegebb éghajlatra a megnyugtatással együtt. Hiába, sose próbálj lenyugtatni egy vajúdó nőt.
Lucas kis szomorúságomra laza lendülettel kettéhasította az egyedi tervezésű esküvői ruhát, hogy jobban hozzáférhessen Gabyhoz. Majd egy steril anyagot terített rá. Én ugrásra készen álltam barátnőm mellett, ha valami komoly probléma lépne fel. Gina az ágy másik oldalán halálra vált arccal várta a végkimenetelt versenyt fehéredve az ifjú apajelölttel. Talán még mókásnak is véltem volna a dolgot, ha nem lenne ilyen rizikós a helyzet.

- Jól van Gabrielle, vegyél mély levegőt, és amilyen erősen csak tudsz, nyomj.- a nő bólintott, és megkezdődött életem leghosszabbnak tűnő tizenöt perce. Az apám folyamatosan instruálta a kismamát, fenyegette Dariust, hogy ne merészeljen itt elájulni, és jelezte nekem, hogy legyek készenlétben.
- Oké, látom a fejét, még egy utolsót Gaby és kint van.- Gaby még egy utolsó mély levegőt vetté s egy artikulátlan ordítás közepette végre megszülte a kicsi Arzhelt.
- Jól van, pihenhetsz.- Lucas felpattant a picivel és ellenőrizte az életfunkcióit, bár a fülsüketítő sírás arról adott tanúbizonyságot, hogy az apróság majd kicsattan az élettől. Pár pillanat múlva egy kék takaróba bugyolálva megláthattuk a ki Medveherceget, amit hatalmas tengerkékszemeivel mered a külvilágra. Darius remegő kezekkel vette át a csöppséget, aki most már kíváncsian szemlélte a körülötte lévő kisebb tömeget.

- Gyönyörű.- suttogta a megtermett férfi, visszafogva könnyeit. Mind meghatódva álltunk a látványt nézve. Odahajolt párjához, aki homályos tekintettel és könnybe lábad szemekkel simított végig kisfia pirospozsgás arcán.
- Szeretlek.- nézett fel párjára, aki fölé hajolt és a világ legromantikusabb csókját lehelte a nő ajkaira. Majd az események felgyorsultak.
Gaby felsikoltott, majd szemei üvegessé váltak, karja pedig erőtlenül omlott a teste mellé. Az ágyat rubinvörös vér lepte el. Lucas kapcsolt először.
- A francba! Darius vidd ki a picit!Hope, most van rád szükségem! Vér kell! Valaki hozzon friss vért!- de a férfi, mintha meg sem hallotta volna. Csak szorongatta karjaiban a kisbabát és monoton hangon motyogott, fejet rázva.
- Darius! Darius, nézz rám!- parancsoltam rá. Végre kicsit magához tért.- Fogd meg a fiadat és menj ki a szobából! Gabrielle jó kezekben van, mindent megteszünk érte, de ezzel most nem segítesz.- egy pillanatra megmerevedett, majd halálos nyugodtsággal bólintott.
- A te életed, az övéért, cserébe!- súgta alig hallhatóan, miközben elhaladt mellettem. Nem ijedtem meg, de valahogy sürgetőbb érzést éreztem arra, hogy az a vér megérkezzen.

Oké, kezdjük. Gabrielle hasára helyeztem a kezem és a fény, máris áradt a szervezetébe, bennem bizsergető érzést okozva. Lucas, addig megkezdte a szívmasszázst.
- Gyerünk, Gaby, nem adhatod fel!- hallatszott a hátam mögül Gina könyörgő hangja. Meg is feledkeztem róla.
- Valaki, vigye ki innen!- kiabáltam a tömegbe, amely csak néma csendben várta a végkifejlettet. Ania lépett be a szobába és könnyűszerrel lefogva a hisztérikus állapotba került lányt, kicipelte, remélhetőleg biztos távolságba.
A percek múltak, de a helyzet nem változott. Időközben Holly megérkezett a meleg, még gőzölgő vérrel. Nem akartam tudni, hogyan jutott hozzá, voltak bizonyos hypotéziseim rá. Lucas leerőltetett, valamennyi folyadékot a lány torkán, de ez nem bizonyult elég hatásosnak, így a legegyszerűbb módot választotta. Egy nagyobb méretű fecskendőbe felszívta folyadékot, és egyenesen a lány szívébe döfte. Most már csak rajtam és rajt múlt minden. A gyógyulási folyamat nem akaródzott olyan gyorsan végbe menni, mint terveztem, és az erőm is egyre csak fogyott. Már az orromból szivárgott a vér, és a világ is forogni kezdett, mire egyszerre Gaby teste összerándult és egy sikoly kíséretében visszatért. Sikerült, Gaby visszatért, most már teljes valójában vámpírként. Bár nem volt magánál, a szíve tompa puffanásai és halk légvételei azt bizonyították sikerrel játunk.

Kissé támolyogva, de még két lábon a falhoz csoszogtam és laza lendülettel lecsúsztam a padlóra. A világ még mindig forgott velem, és a gyomromnak is felettébb erős késztetést érzett, hogy tartalmát kiürítse. Vettem pár mély lélegzetet, így kicsit jobb lett. Csukott szemeim mögül is tudtam én vagyok most a legkisebb gond, így nem is igazán keltettem feltűnést. Még egy nagy levegőt vettem, és leküzdve az álmosságot és az erős hányingert feltápászkodtam és segítettem az alvó lányt rendbe tenni. Ezután Lucas könnyedén karjaiba vette az ernyedt testet és elindult vele a hálószobába. Némán követtem, kizárva az ott lévők zajos moraját, és csak az egymás után következő lépteimre koncentráltam.

Amint felértünk, Darius elénk sietett és átvette társát az apámtól, majd bevitte a szobába és óvatosan az ágyra helyezte. Féltő gondoskodással söpört ki a márvány fehér arcból egy kósza tincset, majd egy csókot nyomott a vérvörös ajkakra. Több sem kellett, Gaby szemei fellobbanó tűzként pattantak ki, szája mosolyra húzódott. Észrevehetően ínyére volt az iménti gesztus, mert karjait a férfi nyaka köré fonta és magához húzva heves csókkal ajándékozta meg. A látványba is beleborzongtam. De nemtetszésemet egy csilingelős kis gyermekkajac szakította meg. Észre sem vettem, hogy Gina is a szobában tartózkodott. Az ablak mellett állt, karjaiban újdonsült unokaöccse, már lemosdatva és szépen felöltöztetve.

Így sokkal inkább szemügyre tudtam venni. Arzhel arca markáns volt, akárcsak az apjáé, vonásai, mosolya mégis Gabyra emlékeztettek. Sűrű aranyszőke hajával és tengerkék szemeivel szüleiből csak a legjobbakat kapta. Ez a gyerek egy genetikai csoda volt. Nem, mintha sok kisbabát láttam volna egész eddigi életemben, de Arzhel mindközül a legszebb és leghelyesebb volt.
Gaby elszakadt párjától és kisfia felé fordult. Gina készséges átadta gyermeket, aki felismerve édesanyját apró kis kezecskéit nyújtogatta felé. Gaby óvatosan a karjaiba vette és ringatni kezdte. Darius vele szemben helyezkedett el. A kisbaba egyikkőjükről a másikra pillantott, míg pici ujjacskáival szorosan markoltam a felé nyújtott kezeket.
- Te vagy a legcsodálatosabb kisbaba a világon, tudod-e?- magyarázta Darius teljesen elvarázsolva az apróságtól. Úgy tűnik, az apját már rabul ejtette, úgy fog körülötte ugrálni, mint egy kiskutya. Ahogy elnéztem, Gabyt sem kellett sokáig győzködnie.
- Bizony, te vagy anya és apa legdrágább kincse.- helyeselt Gabrielle is.
- Hé, és mi lesz a kedvenc nagynénivel?- förmedt rájuk tettetett sértettséggel Gina, majd a picihez fordult.- Jókat fogunk ám együtt mókázni, meglátod.- majd, mint egy nagy szerető család az egész jelenet egy hatalmas ölelésben végződött.

Úgy láttam jónak, ha most távozom a szobából, nem akartam sem magamnak, sem pedig az újdonsült családnak kellemetlenséget okozni. Lesurrantam a földszintre, majd onnan a kis kertbe, egészen a hatalmas tölgyig. Lekuporodtam a tövébe, és kicsit kiszellőztettem a fejem. Legalább ezen túl vagyunk. Arzhel egészségesen világra jött, Gaby vámpír lett és így életben maradt, Gina megtudhatta, hogy nővére mégsem halott és ez így van jól. Elképzeltem, hogy én vagyok legjobb barátnőm helyében, és bár csak kósza ábrándként de intenzíven el tudtam képzelni, hogy én ülök azon az ágyon, a saját kisbabámmal és a Végzetemmel karöltve

.
- Indulnunk kellene.- Damus hangja zökkentett ki kellemes álmodozásomból. Kutató pillantása némi aggodalomra adott okot. Talán ő észrevette, hogy kicsit kimerültem. Kérdőn pillantottam rá. – Kimerültél. Vérre van szükséged.- talált süllyedt. Lesütöttem a szemeimet, mert ez egyet jelentett azzal, hogy ma Logannel éjszakázom, és belegondolva a legutóbbi alkalomba, nos, Damus számára cseppet sem lehet kellemes dolog.
- Értem. Elbúcsúzunk, és mehetünk.- álltam föl majd visszamentem Gabyékhoz. Épp a gratulációkat és jókívánságokat fogadták, noha Arzhel már édesdeden aludt édesanyja karjaiban. Amint távozott az épp bent tartózkodó kissé különös fél szerzet, elérkezettnek láttam az időt a búcsúra. Gina vállára tettem a kezem.
- Indulnunk kell!- mondtam, bár én magam is legalább annyira vágytam visszamenni Luna karmai közé, mint Gina.
- Még egy kicsit, hadd maradjak. Hisz csak most kaptam vissza a családomat.- szipogta, könyörgő tekintettel, de ő maga is tudta, hogy a kezem meg van kötve.
- Tudod, hogy mennünk kell. Sajnálom!- néztem mindünkre bocsánatkérően. Gina beletörődve bólintott.

- Vigyázz magadra! Nagyon szeretlek!- ölelte meg egyetlen nővérét, aki hasonló szavakkal búcsúzott. Dariustól is elköszönt, majd a pici feje búbjára egy puszit nyomva távozott a szobából. Én következtem.
- Vigyázz rá!- utasított Gaby, bár inkább hangzott kérésnek, amit akkor is megtettem volna ha nem kér.
- Nem hagyom, hogy baja essen. Nektek nagyobb szükségetek van a biztonságra! Legyetek óvatosak!- öleltem meg őket, majd a többiektől is elbúcsuzva a várakozó autóhoz siettem. Időközben Gina és én is átöltöztünk, hála a váltás ruhának, amire még korábban gondoltam.

- Indulhatunk!- mondtam Damusnak, azonban ő nem mozdult.- Valami gond van?
- Így nem viheted vissza! Túl veszélyes lenne mindannyiunkra nézve.- bökött fejével az autóban ülő lányra. Erre is volt egy tervem, de szükségem volt Damus képességére.
- Segítened kell!- mondtam határozottan, mire tudván mire készülök, bólintott.
Beszálltunk az autóba, és röpke fél óra alatt értünk vissza az Akadémia déli határához. Kiszálltunk, és mikor Gina nem figyelt, Damus abban a pillanatban fogta meg és küldte egy mély álomba, elhitetve vele, hogy az iménti órák eseményei nem voltak valósak, csupán képzeletének szüleménye. Habár gyűlöltem magam, miatta, de tudtam így lesz a legjobb. Gyorsan haladtunk az épület felé, közben a két lányt, aki minket helyettesített, elengedtem, megköszönve szolgálataikat, és a köd rejtekébe burkolva, Ginát visszavittük a szobájába.

Az erdőbe vezető út előtt álltunk. Koromsötét volt, a Hold sem világított ezen az éjszakán.
- Köszönöm, hogy segítettél.- mondtam Damusnak, melyre egy apró biccentést kaptam válaszul. Nem sokat beszélt, amit meg tudtam érteni, így a legegyszerűbb távol maradnunk egymástól. Nem nehezíthetjük meg egymás dolgát. Mégis átkozottul fájt a tudat, hogy már nem úgy néz rám.
- Akkor én megyek. –böktem ki végül kissé bánatosan, és elindultam az épület felé.
- Hope.- megfordultam, de abban a pillanatban már körbe is zártak a hideg, karok. Nem húzódtam el. Inkább mélyen magamba szívtam hűvös fenyő illatát, hogy jól az emlékezetembe véshessem.- Hiányzol.- súgta alig hallhatóan. Tudtam, hogy most kell megállnom, különben ismét elcsábít.
- Damus, kérlek.- elúzódott, szemében bűntudat és mérhetetlen szomorúság elegye keveredett.
- Sajnálom.- formálta a szavakat, és még mielőtt, bármit is tehettem volna, már csak egy hús szellő árulkodott arról, hogy az imént előttem állt.

 Egy könnycseppet elmorzsolva indultam el a szobám felé.
Amint beléptem, egy árny máris megmozdult a szobában. Nem féltem. Kezdtem Logan mozgását kiismerni. Erős, fűszeres illata betöltötte a szobát, engem kellemes bizsergéssel eltöltve. Noha iszonyatos bűntudatot éreztem, amiért Damusról ilyen könnyen képes vagyok megfeledkezni, ösztöneimnek nem tudtam parancsolni. Testem sóvárogva vágyott Logan után, és ez ellen még én sem tudtam mit tenni.
- Hol voltál?- jött a kérdés egészen közelről. Hangja vadságot üzent.
- Itt voltam egész nap.- válaszoltam olyan ártatlanul, hogy csak tudtam.
- Hazudsz.- vicsorogta, majd, az eddigi távolságot átszelve megragadott, és egy pillanat múlva már az ágyon voltam, a felettem tornyosuló hatalmas, begőzölt férfival.

A Sorsod nem a Végzeted - 31. fejezet

Sziasztok!
Nos, végre itt van a folytatás! Sokat küzdöttem vele, és végül ezt sikerült összehozni! Remélem tetszeni fog, a folytatás pedig mihamarabb várható lesz. Az események innentől kezdve felpörögnek!:)
Jó olvasást! Hope!

31. A JÖVŐ KEZDETE

- Hope! Térj magadhoz! Hope!- a bársonyos hang szólítgatására visszatértem. Kinyitottam a szemem. Damus és Lucas aggódó tekintetével találkoztam. A nyakamhoz kaptam, de semmi nyoma nem volt harapásnak, és a karjaimon sem voltak lila foltok, amik az iménti eseményeket bizonyítanák. Oké, ez fura volt. Kérdőn néztem rájuk.

- Mi történt?

- Elájultál, miközben veszekedtünk.- sütötte le Damus bűntudatosan a szemeit. Oké, akkor már értem. Megint egy rosszullét. Ez a termékenységi időszak egyre rosszabb lesz, és még nem vagyok a „csúcson”. Bosszúsan sóhajtottam szervezetem megmagyarázhatatlan reakciói miatt.

- Most már jól vagyok, csak egy kis rosszullét volt.- A két férfi gyanakvó arckifejezése némi mosolygásra késztetett.- Nem, nem vagyok terhes, csak ez a termékenységi időszak kerget az őrületbe.- kissé elpirultam, és lopva volt kedvesemre pillantottam. Arca torz grimaszba ugrott.

- Akkor én most megyek.- egyenesedett ki és még véletlenül sem fordította felém a tekintetét. Most is inkább Lucashoz beszélt.- Azt hiszem, Dariusnak szüksége van némi segítségre a csokor nyakkedővel.- azzal otthagyva engem és az apámat, pillanatok alatt eltűnt.

- Vigyáznod kell magadra, Hope. Gyenge vagy most, és ez veszélybe sodorhat.- rosszalló pillantást vetettem rá. Elmosolyodott, majd segítő jobbot nyújtva, ismét szilárdan álltam a talajon.

- Oké, megyek és átöltözöm, nehogy miattam húzódjon el a ceremónia.- vetettem oda egy halvány mosolyt, de apámat nem tudtam átverni.

- Légy óvatos. Neked sem, és Neki sem jó ez így. Egyszer el kell engeded őt, te is tudod.- bár már szinte az ajtónál voltam, amin kiléptem a kis kertbe, Lucas szavai, mégis savként marták a lelkem. A legszörnyűbb mégis az volt, hogy valóban ezt kellene tennem. De én magam sem hittem el teljesen, hogy képes lennék-e úgy élni, hogy nem látom Damust.

 

Visszamentem Gabyékhoz és meglepődve tapasztaltam, hogy a két testvér már készen volt. Gaby esküvői ruhájában egyszerűen gyönyörű volt, még a hatalmas pocakja sem árnyékolta be ezt, sőt így volt tökéletes.

 A ruhája nem volt túldíszítve. Egyszerű letisztult, krémszínű selyem anyagból készült, a görög stílust idézve. A ruha egészen a földet súrolta, aljára egyedi szimbólumokat varrtak.

Haja egészen hihetetlenül volt megkreálva. A szabályos hullámok egymásra voltak tűzve, a végén egy laza copfba fogva. Az egészet apró fehér virágokkal tűzdelték tele. Ezt megkoronázva, Gaby nyakában a családját szimbolizáló onyx medál lógott, fején pedig az Első Kiválasztott tiarája adta meg a tökéletes összhangot. Az épp kicsorduló könnyeimet visszafojtottam, nem kell, hogy a mai napon sírni lásson. Ez a nap róla szól, és nem ronthatom el az érzelgősségemmel.

  

Pillantásom Ginára vándorolt, és most, hogy a „koszorúslány” ruhájában volt, vettem csak észre, hogy majdnem egy év alatt, mennyivel érettebbnek néz ki. Arca sokkal soványabb, vonásai markánsabbak, tisztaságot, eleganciát és tekintélyt sugárzóak voltak.

Az ő ruhája kicsit más volt, mint a nővéréé. Gabynak ugye nem teljesen fehér ruhája volt, mert az a tisztaság, ártatlanság szimbóluma, és kétség sem férhet hozzá, ő már nem tartozik bele ebbe kategóriába. Viszont Gina igen, épp ezért választottam neki is meg nekem is egy hasonló görög szabású fehér selyemruhát. Pánt nélküli, a mell alatt meghúzva, a többi része pedig szabadon hagyva. A mellrésznél apró köves berakások mintája látható. Egyszerű, de mégis szép összeállítás. Gina gyönyörű volt benne, családjának és rangjának ékszereivel. Én is gyorsan átöltöztem, és a lányok segítségével a hajam is alkalomhoz illően nézett ki. Én is felvettem családi ékszereimet, és a tiarámat. Bár most inkognitóban akartam lenni, mégis én kellek ahhoz, hogy ez a házasság valódi legyen. Áldásomat adom rájuk, és remélem Selene is hasonlóképpen dönt majd.

Kopogás hallatszott kintről, majd Ania kukkantott be. Szépsége még inkább elképesztő volt most, mint egyébként. Már-már angyalinak mondanám, ha nem tudnám, hogy ízig-vérig vámpír.

- Itt az idő.- mondta szelíd hangon.

- Rendben, egy perc és indulunk.- válaszoltam. Bólintott és becsukta az ajtót. Gaby felé fordultam. Láttam rajta, hogy ideges, muszáj volt egy kis lelket öntenem belé.

- Hé, minden rendben lesz. Csak lazán.- öleltem meg bíztatás képpen. Halványan elmosolyodott és holtsápadt arcán megjelent egy kis szín.

- Mehetünk?- kérdeztem őket.- bólintottak, majd vettünk egy nagy levegőt és elindultunk. A ház hátsó kertbe nyíló üvegajtaján kellett kilépnünk, hogy a ceremónia helyszínére érjünk. Számomra is kissé meglepő volt, de odakint kellemes tavaszias idő köszöntött. Egy lugason kellett keresztülmennünk, melyeken színpompás virágok tekeregtek, kellemes illatot árasztva. A lábunk alatt virágszirmokkal tarkított szőnyeg volt leterítve. Két oldalt pedig a vendégek álltak, tiszteletüket adva nekünk. Ahogy körbenéztem, rájöttem, hogy ezek az emberek cseppet sem ismerősek számomra, leszámítva Lucast, Aniat és a barátaimat. Ami még meglepőbb volt, hogy vendégseregünk megannyi különös szerzetből állt. Voltak hegyes fülű, aranyszőkehajú, hófehér bőrű tündérszerzetek. Apró, morcos tekintetű koboldlények, és talán boszorkányok, bár seprű nem volt náluk, így ebben nem voltam biztos. Olyan volt, mint egy tündérmese. Végig haladtam a sorok között, míg egy kisebb emelvényhez értem. Darius már türelmetlenül álldogált. Mosolyra késztetett a látvány, hogy ez a nagy maci most egy kis nyuszira emlékeztetett.

Amikor találkozott a pillantásunk, egymásra mosolyogtunk. Félreálltam az útból, majd szembe fordultam az emberekkel. Különös zene szólalt meg, mintha nem is evilági lenne. És akkor, Gina Gaby előtt haladva elindult fehér liliomszirmokat szórva maguk előtt. Próbáltam magam visszafogni, nehogy kicsorduljanak a könnyeim. Ha már most bőgni kezdek, mi lesz a végén. Amikor Gaby végighaladt a folyosón, Darius segített neki fellépni a kis emelvényre, közben le sem vették egymásról a szemüket. Kicsit olyan volt, mintha számukra megszűnt volna a világ és már csak ők számítanak egymásnak, történjék bármi is. Lucas lépett elő, és mint pap vállalta azt, hogy összeadja őket. Amint ő végzett én kövekteztem. Most dől el, hogy Selene jóváhagyja-e ezt a házasságot, és a vámpírok ősi szertartása szerint is örökké egymáshoz tartozhatnak-e. Sosem láttam még ilyet, éppen ezért azt sem tudtam, Selen miként jelenhet meg.

Amikor átvettem Lucas helyét és a párra néztem, különös érzés szállt meg. Mintha nem csak én lennék ott. És akkor megpillantottam. Mellettem állt, minden vámpírok Istennője. Bár nem valós alakját mutatta, mégis ez a halvány szellemalak is ugyanolyan hatást váltott ki. Az emberek meghajoltak előtte, én is így tettem. Egy apró biccentéssel viszonozta ezt a gesztust, majd mosolyogva Gabyékhoz fordult.

- Üdvözöllek titeket Gabrielle Stone és Darius Lachlain.- hangja lágy, mégis tekintélyt parancsoló volt.- A mai nap valami újnak a kezdete. Sötét felhők gyülekeznek, de ez a cseppnyi kis közösség, fényt adhat sötét napjainknak. Éppen ezért Gabrielle és Darius. A szerelmetek tiszta, és őszinte, melynek gyümölcse a jövő kezdete. Becsüljétek őt meg, ő az ajándékom és áldásom reátok. Ekkor rám pillantott. Hirtelen nem értettem miért, annyira elvarázsoltak a szavai, majd eszembe jutott, hogy a trón örököseként nekem is áldást kell adnom rájuk.

- Én, Hope Blackmoon, a Vardím trón örököse, áldásom adom rátok.- Bár az én áldásom elcsépelt volt az Istennőjéhez képest, mégis örömmel töltött el, hogy én is hozzájárulhattam valami jóhoz, ami talán még változtathat a jelenlegi helyzeten. Gabyékra tiszta, fehér fény omlott, majd szépen lassan elhalványult istennőnk alakja, végül a fény is kialudt.

Pár pillanatra néma csend állt be, majd valaki a tömegben tapsolni kezdett, megtörve a fagyos pillanatot. Darius szenvedélyesen megcsókolta újdonsült feleségét, a tömeg pedig tapsviharban tört ki. Most már hagytam, hogy könnyeim végig gördüljenek az arcomon, és bár irigykedve, de tiszta szívből örültem nekik. Hirtelen köd szállt alá, amitől az orromig sem láttam el. Féltem, lehet Luna rájött mindenre és most lecsap. De a köd ahogy jött, úgy tova is szállt, csak a berendezés változott. A lugas eltűnt, a székekkel és a virágos szőnyeggel együtt. Helyükre kör alakú asztalok, és köréjük székek jelentek meg, elhelyezve, akár egy étteremben. Oldalt svédasztal, amelyen mindenféle finomság roskadozott. Minden úgy nézett ki, ahogy én azt elterveztem Gabyval, csak épp a kivitelezés volt furcsa. Az emberek szétszóródtak. Volt, aki leült egy-egy asztalhoz. Mások az ételeket rohamozták meg, míg páran inkább a tánc mellett döntöttek. A háttérben még mindig zene szólt, persze kicsit pörgősebb, mint, ami a ceremónián.

Leültem az egyik asztalhoz és csak nézelődtem. Láttam, amint Gaby és Darius táncolni kezdenek, körülöttük megszűnt a világ. Holly idegenekkel társalgott. Ahogy jobban megnéztem, megváltozott. Már nem az a törékeny lány volt, mint korábban. Erősebb, izmosabb és keményebb lett. Most is, mint valami biztonsági főnök, parancsokat osztogatott hatalmas Dimur vámpíroknak, aztán egy boszorkánnyal váltott pár szót.

Pillantásom tovább vándorolt. Barátaim is a táncparketten voltak. Mindegyikük teljesen belefeledkezve párjába. Valami furcsa volt. Ginát nem láttam sehol. Ez kissé gyanús volt számomra, hiszen itt a nővére, és még sem az ő közelében van. Olyan érzésem volt, mintha valamiben sántikálna. Bementem a házba és keresgélni kezdtem. Érdekes módon senki sem látta, kezdtem aggódni. Megnéztem az öregtölgyet is még utoljára, mielőtt Gabyékra a frászt hozom. Legnagyobb döbbenetemre ott volt, csak épp nem egyedül. Egy szempillantás alatt ment fel bennem a pumpa.

- Gina! Mégis mi a francot képzeltél?- kiabáltam, miközben feléjük haladtam. A pár riadtan pillantott felém.

- Hope! Kérlek, hadd magyarázzam meg.- lépett Seth védelmezőn a lány elé.

- Seth, neked nincs itt semmi keresnivalód. A törvényt még neked is be kell tartanod!- förmedtem rá a száműzött vérfarkasra.- Ugye, te is tudod, hogy most mit kellene tennem?

- Kérlek, Hope. Nem teheted. Az én hibám. Én hívtam őt ide.- Mentegetőzött Gina.

Sikoltás fagyasztotta meg a levegőt. Gaby! A francba!

- Seth, el kell tűnnöd innen! Most!- adtam az utasítást a farkasnak. Hálás bólintás kíséretében, egy puszit nyomott szerelme homlokára, majd átváltozott és eltűnt a fák sűrűjében.

- Gyerünk! Úton van az unokaöcséd!- mondtam szigorúan Ginának.

Berohantunk a házba, és ezzel megkezdődött a küzdelem a jövőért és a szabadságunkért!

Életjelek!

Sziasztok!
Nos, aki még néha-néha betéved ide, azzal örömmel közlöm, hogy hamarost ismét beindul a történet. Már íródik a következő fejezet. A szemem hál'istennek egy fokkal jobban van, bár a dokit még mindig halogatom, de a legjobb, hogy ismét van ihlet és tudok dolgozni vele. Tehát egy kis bemelegítésnek egy novellát (igazából ez életem első novellája) hoztam nektek. A téma nem fantasy, hanem egy hétköznapi lány, illetve a "fogyatékossága". Ezt a kis történeten az egyik órámra kellett írnom házi feladat gyanánt, ahova járok suliba. Többen is elolvasták és tetszett nekik, így merészelem veletek is megosztani. Amíg el nem készül a következő fejezet, addig itt van ez, én meg igyekszem, ahogy tudok.
Jó olvasást!
Üdv. Hope.:)

Mert mindenkinek jár egy második esély

Megint a pályán vagyok. A stadionban mindenki őrjöng. Már csak egy hazafutás és milyenk a bajnoki cím. A dobó elhajítja a labdát. Koncentrálok. Tökéletes ütés. Sprintbe kezdek. Sietnem kell. Már csak egy alappontot kell érintenem. Oldalra nézek, bumm. Sötétség…

A nevem Dannie. 18 éves vagyok. Vak. Két évvel ezelőtt egy rosszul célzott labda elvette a világomat. Hogy haragszom-e? Az első időkben dühös voltam. Mindenre. A világra, és az emberekre is. Úgy éreztem, ennyi volt, minden lehetőségem elveszett, hogy valaha is boldog életet éljek. Hónapokig szenvedtem, és kerestem a miértekre a választ. Talán te is feltetted magadban a kérdést, miért nem próbáltam meg visszakapni a látásom. Próbáltam. A szüleim mindent megtettek értem, de minden orvos csak ugyanazt mondta. Ez az állapot maradandó. Ott voltam fiatal kamasz lányként, akit egészen addig csak a barátai, a sport és persze a fiúk kötöttek le. Hogyan élhetném ugyanezt az életet tovább? Hiszen fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem. A barátaimat hanyagolni kezdtem, magán tanuló lettem. Szégyelltem felvállalni a „fogyatékosságomat”. Úgy éreztem hasznavehetetlen lettem, teher a szüleim és mások számára.

Egy napon, úgy döntöttem véget vetek ennek. Fogtam a fehér botom, és kisétáltam a házból. Emlékeztem az utca képére, amely még erősen élt az emlékeimben. Tíz lépés előre, majd jobbra 125 lépés. Úttest következik. Fülelek, vajon jön-e valamilyen autó. Emlékeztem rá, hogy van itt jelző lámpa, de hangjelzés hiányában magamra voltam utalva. Lépések zaját hallom magam előtt, ebből arra következtetek, az út szabad. Átjutok a másik oldalra. Most balra fordulok. A lábam alatt alig 10 lépés után megérzem a talaj változását. Eddig betonon sétáltam, most füves talajra léptem. A parkban vagyok. Abban a parkban, ahol minden elkezdődött. Itt vettem életem első baseball leckéjét. A baseball pályához tartottam. Hiányzott a játék hangja, és érzése.  Elindulok. Nem tudom hány lépés, de biztosan érzem, hogy jó irányba haladok. Közelről kis gyerekek csilingelő kacagása hallatszik. Kissé messzebbről egy kutya izgatott ugatása. Megremeg alattam a talaj, és erősebb fuvallat söpri az arcomba szanaszét szálló hajamat. Valaki elfutott mellettem. És akkor meghallom a baseballütő ütemes hangját, ahogy a folytonosan üti a felé szálló labdákat. Könnycsepp csordul ki a szememből. Elmosolyodom. Valami hozzá ér a lábamhoz. Nem reagálok. Talán csak egy lehullott falevél. Ismét érzem, de most erősebben. Fülelek, de nem hallok emberi lépteket. Nem foglalkozom vele, próbálok ismét a baseball pályára koncentrálni. Mély, öblös ugatás zavar meg, közvetlenül a hátam mögül. A rémülettől megrázkódom. Remek. Még egy kutya is belém köt. Mérgesen megfordulok és elzavarom.

- Menj innen! Hol a gazdád!- várok egy picit, és mikor megbizonyosodom, hogy az állat elment megnyugszom. Visszafordulok, de ekkor valami ráesik a lábamra és ismét hallom az ugatást a hátam mögül. Jól van, legyen. Belemegyek a játékba, akkor nagyobb az esélye, hogy ez a kóbor eb békén hagy. Lehajolok, és kitapogatom a földön lévő játékot. Felveszem. Kissé nedves, de érdes felületéből rájövök, hogy minden bizonnyal egy teniszlabdát tartok a kezemben. Zaklatóm ideges nyöszörgésbe kezd. Gondolok egyet, és jó messzire hajítom a labdát.

- Na, ezt hozd vissza!- mosolygok, miközben teljes erőbedobással messzire hajítom a labdát. Megrökönyödésemre, alig egy perc múlva újdonsült barátom ismét feltűnik és mértani pontossággal ugyanúgy ráejti a játékát a lábamra.

- Hát jó, ha tényleg ezt szeretnéd.- koncentrálok, és erősen megmarkolom a labdát. Ismét elhajítom, a kutya meg el utána. Ezt a műveletet még vagy százszor megismételtük, néha egy-egy simogatással kiegészítve. Amikor kellőképpen elfáradt a karom, leültem a földre, új barátom pedig mellém telepedett.  Kis idő múlva ideges lépteket hallottam közeledni, miközben egy kellemes féri hang egy nevet szólított.

- Belle, kiskutyám, merre vagy?- szőrös négylábú társam, egyszeriben ficánkolni kezdett. Volt egy sanda gyanúm, Belle az elmúlt órákat az én táraságomban töltötte.- Belle!

- Itt van!- válaszoltam kicsit bizonytalanul a „hívogatásra”. A léptek közeledtek.

- Ó, hát itt vagy. Jól megijesztettél. - Most már biztos voltam benne, hogy egy fiatal srác ennek a kutyának a gazdája, amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Én nem tudom mi ütött belé, egyszer csak elrohant.

- Semmi baj. Jól elvoltunk mi ketten, ugye kislány?- nyúltam magam mellé, de csak a levegőt markoltam. Szégyenemben, úgy éreztem, jobb, ha minél előbb lelépek. A beállt kínos csend épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, itt a búcsú ideje. Kitapogatva a fehérbotomat, felkeltem a földről és előre szegeztem a fejem.

- Nos, örülök, hogy segíthettem. Ezzel otthagyva Belle-t és kedve hangú gazdáját elindultam hazafelé. Alig tettem meg pár lépést a fiú utánam jött.

- Várj. Haza kísérlek.- megráztam a fejem. Nem kellett nekem a szánalomból.

- Kedves vagy, de egyedül is hazatalálok.

- Ahogy gondolod.- válaszában csöppnyi bánatot véltem felfedezni.- csak tudod, gondoltam akkor lenne rá mód, hogy beszélgethessünk.- Megállt bennem az ütő. Vajon most álmodom vagy ez a valóság? Esetleg egy rossz vicc áldozata lettem? Az utóbbi mellett döntöttem. Mérgesen megálltam.

- Amint látod, igen vak vagyok, szóval, ha gúnyolódni akarsz, mással tedd. Épp elég problémám van nekem az ilyen rossz viccek nélkül is.

- Tudom, és nem állt szándékomban viccelődni. Én komolyan szeretnélek megismerni. – és ettől a pillanattól változott meg minden.

Ben, mert utóbb kiderült így hívják a fiút, hazakísért. Még sokszor találkoztunk, kiderült, hogy Belle vakvezető kutyának tanul és ő a trénere. Ben segített nekem megmutatni, hogy azért, mert a szemem nem ad vissza képet még láthatok. Csak másképp. A képzeletem segítségével. Ismét sportolok, és iskolába járok. Az életem megint teljes. Jelentkeztem egy programba, és most már Belle az én segítő társam, aki nem csak a hétköznapokban, de a sportban is segít. Bizony, még mi vakok is tudunk futós sportokat űzni. Ben pedig, azóta is mellettem van, és mindenben támogat. Ő általa értettem meg, hogy ahhoz, hogy lehessek valaki, túl kell lépnem a kishitűségemen, mert ha akarom, akkor bármire képes lehetek. Így most hozzám hasonlóknak segítek abban, hogy ők is ugyanúgy, boldogan élhessék életüket, mint egészséges embertársaink.

Itt a világvége

Sziasztok!
Tudom, ígértem ,hogy jövök frissel, de az élet kissé közbe szólt. Sajnos több hete a szemem erősen rendetlenkedik (kiderült, hogy fényérzékeny vagyok, szóval lehet vámpír leszekXD). El is küldtek azonnali hatállyal szemvizsgálatra, mert még a természetes fény is erősen zavar, és iszonyatos fejfájások gyötörnek. Persze a jelenlegi életvitelem, és mert utálom a kivizsgálásokat, nem engedi, hogy ilyesmi beleférjen a hétköznapjaimba. Sajnos napi szinten elég kevés időt vagyok képes elviselni a monitor előtt, ami eléggé megnehezíti az írást. Épp ezért, amíg kicsit rendbe jön a szemem, kis szünetet rendelek el. Igyekszem minél hamarabb "kijavítani a hibát", vagy kénytelenek lesztek megtanulni barille írást olvasni.:)Csak vicceltem. 
üdv.Hope.

A Sorsod nem a Végzeted - 30. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt van a folytatás. Bár az előbbi fejezetre összesen egy valakitől kaptam visszajelzést, ami kis szomorúsággal tölt el, próbálok javítani kicsit a dolgokon, mert lehet a történet már nem olyan jó, mint régebben. A héten igyekszem megírni a következő fejezetet, egy kis plusszal de azt nem ígérem biztosra. És megpróbálom rendszerességgel a heti egy új fejezetes rendszert bevezetni, reméljük ezt a tanulmányaim is engedni fogják. Közérdekű közlemény viszont, hogy Bobbyval való közös megtanácskozás után úgy döntöttünk Eric karakterét megszemélyesítő színészt lecseréljük, mert nem igazán adja vissza a karakter jellemének változását. Ezzel most nem akarok semmit elárulni a jövővel kapcsolatban, majd megtudják erre most miért volt szükség. Remélem ezért nem szeditek le a fejem.

Jó olvasást!Üdv.:Hope.

30. VISZONTLÁTÁS

A nap további részében azt sem tudtam hol áll a fejem. Próbáltam kiötleni, hogyan tudnám az alibinket jól megoldani. Tervem volt rá, de a kivitelezésben nem voltam biztos. Ilyesfajta „bűbájt” még nem próbáltam, és féltem, hogy esetleg rosszul sülhet el.  Nem volt időm sokat gondolkodni ezen, Alice Cullen hamar rám bukkant és kénytelen-kelletlen túl kellett élnem egy ruhapróbát, ami ismét eszembe jutatta, hogy mindjárt elérkezik a rettegett nap, számomra is.

Amint szabadultam a szobámba siettem, mert már csak alig tíz percünk volt indulásig. Gina még sehol sem volt, pedig bíztam benne, hogy eljön és nem nekem kell elrabolnom. Szerencsére az utolsó pillanatban érkezett, és hozott két kiválasztottat is, pont olyanokat, akikre szükségem volt. A két lány kissé meg volt szeppenve, hiszen ritka az olyan alkalom, hogy a Hercegnő valakit magához hívat, és ahogy elnéztem, nem lehet valami jó hírem, ha ennyire tartottak tőlem. Persze a Hollys mutatványom még engem is megrémített volna, ha a közönség soraiból látom az eseményeket, mint kívül álló.

- Sziasztok!- köszöntem Ginának és kísérőinek. Gina komoran csak biccentett felém, de a másik kettő a szokásos szívre helyezett ökölbe szorított kézzel, mélyen meghajoltak előttem. Ezután pár pillanatnyi feszült csend következett. Még nem álltam készen, de nem is tudtam, hogyan is kezdjek a neki a dolgoknak. Hiszen a lányok nevét sem tudtam. Gina, mintha a gondolataimban olvasna, egy szemforgatás kíséretében bemutatta őket.

- Ő itt, Nadia Janovsky. - mutatott az idősebbiknek tűnő kiválasztottra. A lány körülbelül velem volt egymagas, és karcsú testalkata is az enyémre emlékeztetett. A haja bár nem volt olyan hosszú, és a színe sem egyezett az enyémmel, összességében megfelelő alanynak bizonyult. - Ő pedig, Natalia Janovsky. - folytatta Gina a másik lánnyal. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy rájöjjek, egy testvérpárról van szó. A kisebbik kevésbé mutatott hasonlóságot Ginával, de a magasság és a hajszín, illetve hosszúság stimmelt.

Nem volt más hátra, mint álcázást vonni rájuk, a mi külsőnket kölcsönözve nekik, illetve kicsit módosítani a tudatukat. Nem lenne kellemes, ha idő közben azt hinnék, megzakkantam és valaki másnak képzelem magam. Luna biztosan hamar rájönne a dolgokra, és a legutóbbi fenyegetése elég komoly volt ahhoz, hogy én is óvatosabb legyek.

Rájuk mosolyogtam, jelezve nincs mitől félniük. Az eddigi rettegő arckifejezés, ami kiült az arcukra, kicsit megenyhült, de még mindig feszültek voltak.

- Ne ácsorogjatok az ajtóban! Gyertek, foglaljatok helyet!- invitáltam őket a díványra, amely rendkívül kényelmes volt számomra, mikor épp a valamelyik regényembe temetkezem bele egy nyugalmasabb napon. Végiggondolva ezt csak elképzeltem, mert valójában ilyesfajta élvezetekre nem nagyon volt lehetőségem az elmúlt napokban. De biztosan tudtam, ha kipróbálnám, minden pillanatát élvezném.

A vendégeim helyet foglaltak, de látszott a testtartásukon, hogy még mindig nem mernek ellazulni. Nem volt idő a feloldásukra, ezért mély levegőt vettem és az övékkel szemben lévő kis fotelben helyet foglalva, neki láttam a feladathoz. Gina eközben mögöttem állt, onnan figyelve az eseményeket.

Behunytam a szemem és magamban az istennőtől kértem segítséget a tervem megvalósításához. Összegyűjtöttem minden erőmet és koncentráltam. Felemeltem a fejem és a lányokra néztem. Mindketten összerezzentek. A szemem minden kétséget kizáróan ismét ezüstős fényben pompázott. Ezek szerint lassan állandóvá válik ez a jelenség, ha valami hétköznapitól eltérő dolgot teszek. Azonban addig nem lesz gond, amíg nem veszítem el ismét az erőm felett a kontrollt. Mélyen a szemükbe néztem és belemásztam a fejükbe, megfosztva őket az önálló gondolkodás szabadságától.

- Nadia! A neved most Hope Blackmoon. Te vagy a Hercegnő. Ellátod minden feladatomat, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy a HERCEGNŐ!- csak egy apró bizsergést éreztem, ami azt jelentette könnyen befolyásolható és az ellenállását könnyen meg tudtam törni. Most a másik lány következett.

- Natalia! A neved most Gina Stone! Te vagy az Első Kiválasztott. Ellátod minden feladatát, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy az ELSŐ KIVÁLASZTOTT!- ő kicsit nagyobb falatnak bizonyult. De az utolsó mondatom párszori megismétlése után az ő falai is leomlottak és mikor ismét a fotelból néztem rájuk, üveges tekintettel meredtek rám. Kissé meglepődve tapasztaltam, hogy a külsejűk úgy változott, ahogy átadták elméjüket az álcázó bűbájomnak. Ez kicsit megkönnyítette a feladatomat.

- Most menjetek, és ne feledjétek, ti vagytok a Hercegnő és az Első Kiválasztott!- bambán bólintottak, majd felálltak és távoztak a szobából. Amint az ajtó csukódott, felpattantam és a szekrényemhez siettem. Kivettem a két ruhát, illetve a már korábban megvásárolt ékszereket és cipőket is egy kis utazóbőröndbe pakoltam.

Eközben fél szemem folyamatosan Ginán volt. Az iménti kis mutatványom vagy meg sem lepte, vagy tökéjre fejlesztette a póker arcát, mert semmiféle reakciót nem tudtam róla leolvasni. A fotel tölgyfából faragott karfájára támaszkodva figyelte mit csinálok. Egy pillanatra sem nézett rám, de látszott, nagyon furdalja a kíváncsiság. Még magamra kaptam egy vékony kabátot, a hajamat pedig egy kontyba tűztem, majd az órámra nézve, láttam, hogy itt az idő.

- Jól van. Induljunk, már várnak ránk az Akadémia határán. - fordultam Gina felé, miközben láthatatlan köd burkot vontam körénk, és a cuccaink köré. Elindultam az ajtó felé, de Gina nem mozdult. Felé fordultam. Makacs arckifejezése elárulta, hogy addig bizony el nem indul, amíg nem árulom el, mibe rángattam bele. - Gina kérlek, bízz bennem, ha eljön az ideje, mindent meg fogsz tudni, de itt nem biztonságos beszélnem. - esdeklőn néztem rá.

- Rossz előérzetem van, és esküszöm, hogy megbánod, ha valamibe belerángatsz. - mondta fojtott hangon. Kicsit megütköztem az arckifejezésén. Létezik, hogy megfenyegetett? Nem volt időm ezzel tovább foglalkozni. Egy apró, tűszúrásnyi fájdalom a fejemben és egy Damusról felvillanó kép, amint a határnál az autójának dőlve vár, magamhoz térített.

- Menjünk!- zártam le végül a dolgot és gyors léptekkel elindultam a kellő irányba. Gina szorosan mellettem jött. Lélegzet visszafojtva haladtunk el egy-egy ismerős arc mellett, de végül kijutottunk az épületből és onnan már csak egy kisebb séta vezetett oda, ahol a találkozónk volt.

Mielőtt kiértünk a fák rengetegéből megtorpantam. Damus látványa, teljes valójában kissé letaglózott. A köd, ami megvédett minket a kíváncsi szemek elől, Damus számára is ugyanazt a hatást keltette. Nem látott minket. Ahogy végignéztem rajta, a szívem összeszorult. Haja kócos, bőre még a szokásosnál is fehérebb volt. A szeme fekete volt, akár a halál, alatta pedig sötét karikák jelezték, hogy az összeomlás szélén áll. Nem tudtam, mit tegyek. Mérges voltam rá, amiért kis híján kicsinált, féltékenysége hevében. Ugyanakkor nem tagadhattam le, hogy ég mindig ugyanúgy szerettem, mint azelőtt.

- Még nézegeted egy darabig, vagy végre odamegyünk?- zökkentett ki szarkasztikus hangnemben feltett kérdésével Gina. Ahogy rá néztem, szemében megvetést és némi zavarodottságot véltem felfedezni. Ez érthető volt. Talán tegnap ő is értesült arról, milyen jól éreztem magam Logannel. Az emlékek hatására apró mosolyt jelent meg az arcomon, amit próbáltam elnyomni. Ugyanakkor az a sunyi kis hang, ami tegnap megállásra kért, most csúfosan felnevetett, érezve a vívódásomat a két szeretett férfi között. Talán Gina is ezt érezte. Elhessegettem a gondolatot, és megköszönve a köd rejtekét, elengedtem azt és felfedtem valónkat.

- Jól van, induljunk!- válaszoltam közben Ginának, és kiléptünk a fák közül. Damus Ginát észre sem véve kutató pillantással meredt rám. Nem voltam elég gyors, ezért még épen elcsípte eltemetett érzelmeim egy foszlányát. Több sem kellett, elégedett mosoly ült ki az arcára.

- Sziasztok. - lökte el magát a járműtől, és felém indult. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a bőrünk összeért, miközben a ruhákat és a kis bőröndöt elvette tőlem. Szinte odadobtam hozzá a cuccokat, nem akartam ismét akarni őt. Nem tehettem. Látványosan kikerülve őt, Gina mellé siettem, aki tűnődve nézte az iménti jelenetet. Épp szóra nyitotta a száját, amikor gondolatban figyelmeztettem, hogy itt helyben kitekerem a nyakát, ha egy elmés megjegyzést kiejt a száján.

Gina mérgesen fújtatott egyet, majd bevágta magát az autó hátsó ülésére és jelezve nekem, hogy nem akar az utastéren osztozni, az orrom előtt becsapta az ajtót. Tanácstalanul Damusra pillantottam. Tekintete ismét olyan volt, akár egy élőhalotté. Nem értettem a hirtelen változást. Egyszerűen nem tudtam rajta kiigazodni, így megráztam a fejem és beültem az anyós ülésre. Ő is beszállt a kocsiba és gázt adott. Az utunk során, mindenki csöndben volt. Én végig őt figyeltem. Teste végig feszült volt, halántékán az egyik ér olyan erősen ki volt dagadva, mintha arra készülne, kiszakad a helyéről. A kormányt erősen markolta, egy-egy kanyarnál attól féltem, ki is tépi a helyéről. Tekintetét az útra szegezte, de ismertem már ahhoz, hogy tudjam, az esze teljesen máshol jár. Őrlődött, éppen úgy, ahogy én teszem, amióta elváltak útjaink.

Talán én már jobban elfogadtam a helyzetet, mint ő. Benne még mindig ott volt a remény szikrája, hátha meggondolom magam, bárcsak megtehettem volna. De Luna túl erős ellenfél volt számomra. Nem találtam a gyenge pontját. A szálak mind az ő kezébe futottak össze. Bábok voltunk mind az ő egyszemélyes kis színházában.

Érkezésünket, hangos fékcsikorgás jelezte.

- Hol vagyunk? Hope, mi ez a hely?- Gina kíváncsian tapadt az ablaküvegre. Gyanakodva kémlelte a nagy épületet, a feldíszített előkertet és verandát.

- Gyere. Mutatok neked valamit. - kiszálltunk az autóból, és elindultunk a házhoz. Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, megálltam egy pillanatra és Gina felé fordultam. Szemében dacosság csillogott, kész volt bármire, nem tudhatta, mi várja az ajtó túloldalán.

- Gina, most jól figyelj rám!- vettem komolyra a szót. - Arra kérlek, hunyd be a szemed, és addig ne nyisd ki, amíg nem szólok.

- Minek?- kérdezte flegmán.

- Mert én, arra kérlek. - idegesen dobogott a lábával, körülöttünk lévő fák közötti sötétséget kémlelte, majd ismét visszatért rám a tekintete.

- Jól van, ha ezt akarod. - bíztam benne, hogy nem fog leskelődni, megfogtam a kezét és kitártam az ajtót. Idegenek látványa fogadott. Mind felénk kapták a pillantásukat. Többen közülük felismerhettek, mert egyből meghajoltak, amit én egy hálás mosoly kíséretében egy biccentéssel megköszöntem. Az emelet felé vettük az irányt. Reméltem, hogy Gaby a kis Arzhel szobájában lesz. Az emeleti folyosón összefutottam Aniával.

- Szervusz Hope. - köszöntött vidáman. Ujjamat a számra helyeztem, jelezve vendégem miatt, most maradjon csöndben. Halkan megkérdeztem.

- Odabent van?- miközben a babaszoba felé böktem a fejemmel. Ő bólintott. A mosolyt, ami lassan természetes tartozék volt nála, nem is akarta elrejteni, ahogy összekapcsolta a dolgokat, és rájött Gina és Gaby testvérek, és hónapok óta most látják egymást először.

Ginát az ajtóhoz irányítottam. Közben Gaby figyelmét is felhívtam.

- Szia Gaby! Megérkeztünk! Bemegyünk!- nem kaptam választ, de szinte éreztem a benne áramló feszültséget.

- Jól van Gina. Kinyithatod a szemed. Szóval, ez az, amit meg akartam neked mutatni. - értetlenül nézett rám, majd az ajtóra mutatott. Bólintottam.

- Nyisd ki. Valaki már nagyon régóta vár rád. Tekintsd utószülinapi ajándéknak. - még be sem fejeztem a mondatot, olyan erővel tépte fel az ajtót, de a mozdulat közben meg is állt. Válla felett elnézve, Gabyt láttam meg. Háttal állt nekünk. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára, gyönyörű esküvői ruhája pedig, ilyen szögből is tökéletesen állt rajta.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, ahogy teltek a másodpercek. Gina hol rám, hol pedig nővérére pillantott. Talán felismerte, de még nem hitte el, amit lát. Aztán Gaby megfordult. Szemeiben könnyek csillogtak. Gina hátratántorodott a meglepettség erejétől. Ez természetesen várható reakció volt, hiszen ő azt hitte, Gaby a Volturi támadása során meghalt. Eltemette őt, erre most ismét életben látja. Ilyen trauma engem is ilyen viselkedésre késztetett volna.

- Szia Gina.- szólalt meg alig halhatóan Gaby. - tekintete aggódó, és egyben bocsánatkérő is volt, amiért a húgát magára hagyta.

- Gaby? Te vagy az?- Gina szemét szinte elhomályosították a könnyek a felismeréstől, de még mindig képtelen volt elhinni, hogy valóban az a személy áll-e vele szemben, akit lát, és nem csak egy kósza ábránd lebeg előtte. Gaby száján már nem jöttek ki szavak, így csak bólintott válaszképpen.

Húga két lépésben átszelte a köztük lévő távolságot és a nyakába ugrott, szerencsére ő is észrevette, hogy bizony osztoznia kell Gabyn, a kis jövevénnyel így csak módjával szorította ki belőle a szuszt, miközben zokogva szidta nővérét, amiért hagyta szenvedni. Gaby elnézően mosolygott, és némán egy „köszönömöt” formált nekem a szájával.

Mivel itt már nem volt rám szükség, becsuktam az ajtót, és leballagtam a földszintre, onnan pedig egyenesen a kis kertbe vezetett az utam. Az öreg tölgy, ami annyi esemény szemtanúja volt, szinte magához hívott, kérlelve meséljek neki. Lépteim lelassultak, és különös fájdalom kezdett rám telepedni. A mellkasomat szinte összeroppantotta az érzés. Vívódtam. Ahogy ma az autójának támaszkodva láttam Damust, ismét fellobbant az iránta érzett őszinte szerelem érzése, ami arra késztetett, hogy minden szabályt és esküt felrúgva, karjaiba vessem magam és könyörögjek neki, hogy többé ne engedjen el. Másrészt Logan egyre inkább közel állt hozzám. És a tegnapi nap magam szembesültem vele, hogy valamilyen módon őt is szeretem. Nem tudtam megmagyarázni ezt. Hogyan lehetséges egyszerre két férfit szeretni? Talán az istennő szadista játéka ez?

- Khm.- váratlanul ért a hang, így ijedtemben megpördültem és a hang irányába elhajítottam egy tűzlabdát. Csak későn vettem észre, hogy Damus az. Szerencsére mora mivoltának köszönhetően rendkívüliek a reflexei és ki tudott térni a számára halálos lövés elől. Na, már csak ez hiányzott.

- Elnézést, azt hittem…- mégis mit hittem, hogy valami gonosz mumus rám támad? Itt annyi harcos tartózkodott, hogy csak egy öngyilkos merénylő próbált volna megtámadni. Ez Damus is nagyon jól tudta.

- Mit? Talán, hogy meg akarlak támadni? - Damus hangja gúnyos volt, szemében harag csillogott. Megértettem, hogy a jelenlegi helyzettel nincs kibékülve, de mégis, hogy feltételezhet rólam ilyesmit?

- Miért? Talán, nem állt szándékodban? Ha már tegnap nem sikerült… - válaszoltam félszegen. Az érzelmek olyan intenzitással változtak az arcán, hogy alig bírtam követni őt. Belső harcot folytatott, önmagával. Egy része tudta, hogy el kell engednie, de az ősi ösztön, miszerint képtelen a neki rendelt társ nélkül élni, mást sugallt neki. Végül az utóbbi győzedelmeskedett.

- Nem vethetsz meg a tegnapi tettemért. - megütközve néztem rá. Azt hittem, csak képzelődöm. Ezzel a mondattal szíven döfött. Megölte egy részemet.

- Bizonyára. Végülis csak egy hajszálon múlt, hogy átküldtél a Fénybe! - kiabáltam könnytől ázott arccal. Most az ő arcára ült ki a döbbenet.

- Sajnálom. Én, nem tudtam. Én csak, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy valaki más vette át a helyemet. - próbált magyarázkodni, de ezt most nem bírtam elnézni neki, ezt már nem.

- Nem Damus. Ezzel már elkéstél. - könnyeimmel küszködve visszaindultam a ház felé, de elkapta a karomat és magához rántott. Csak centik választottak el minket egymástól. Ahogy jéghidege keze az enyémet szorította, a régi bizsergető érzés ismét mocorogni kezdett bennem.

- Eressz el!- parancsoltam rá, de nem engedett. Elkeseredett és dühös pillantása, szinte égette a bőrömet, de álltam a pillantását.

- Nem!- válaszolta megfeszült állkapoccsal. Szemében furcsa tűz kezdett égni. Ismerős volt már valahonnan, láttam már ilyen tekintetet. De elkéstem.

A következő pillanatban már a hatalmas tölgyfához szorított, olyan erősen, hogy levegőt is alig kaptam.

- Elég. Damus eressz el!- hangom remegett a rémülettől. Tudtam, ha belém mélyeszti a fogát, akkor rám a biztos halál vár.

- Az enyém, csak az enyém!- hörögte teljesen eszét vesztve.

- Kérlek. - nyöszörögtem erőtlenül. Damus kivillantotta hófehér fogsorát és lecsapott, nekem pedig végső kétségbeesésemben csak egy éles sikoly hagyta el a számat.

A Sorsod nem a Végzeted - 29. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van az új fejezet. Köszönöm Bobbynak, újdonsült bétámnak a fejezetben nyújtott segítséget. Mindenkinek jó olvasást kívánok, s várom a visszajelzéseket.

Jó olvasást! 

üdv.:Hope.:)

29.MÁMOR

Minden egyes szívásnál úgy éreztem, menten elalélok. Ez most más volt. Amikor legutóbb Logan ivott belőlem, a vágy érzésének épp, hogy csak enyhe szikráját éreztem, így könnyen el tudtam folytatni, de most nem bírtam neki ellenállni. Akartam őt, bármit is fogok érezni később, most minden egyes porcikám érte rimánkodott. Halk sóhaj szakadt ki belőlem, amint befejezte a táplálkozást, és lezárta a sebet. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem nem fogja bírni ezt a terhelést. Le kellett valahogy csillapodnom, ami nem tűnt egyszerű feladatnak. Némi nyugalmat magamra erőltetve, megfordultam, ugyanis az elmúlt fél percben Hercegem, mint egy kőszobor nem mozdult, talán még levegőt sem vett. Kicsit megijedtem, mikor megláttam. Az egész teste merev volt, tekintetét a padlóra szegezte. Óvatosan megérintettem az arcát, mire megrezzent és felém kapta a fejét. Szemei szinte izzottak, ahogy rám nézett. Ez csak egy pillanatig tartott, mert helyét őszinte aggódás vette át. Óvatosan, felállt, majd hátrálni kezdett tőlem. Nem tudtam, mit tehettem, amivel ennyire megrémisztettem.

- Logan, mi a baj?- tettem fel kissé csalódottan a kérdést. Azt hittem, akar engem, de most úgy tűnt, szinte már undorodik tőlem. Az első könnycseppek már le is gördültek az arcomon.

- Én… én sajnálom. Nem akartam…- zavarban volt, de mégis mi a fenétől?

- De hát én ajánlottam fel magam, nincs miért szégyenkezned. - végre abbahagyta az ajtó felé sasszézást. Tekintete most inkább fürkésző volt, és kétségkívül volt valami rajtam, ami zavarta. Gyors pillantást vetettem magamra és a ruhámra, és azt eltekintve, hogy kissé gyűröttek voltak a ruháim, nem vettem észre semmi különöset magamon. Tanácstalanul emeltem rá ismét a tekintetem.

- A szemed…- bökte ki végül. - azt hittem, mérges vagy rám. - Kérdőn néztem rá. Gyorsan a kezembe vettem az ágyam mellett lévő kis éjjeliszekrényről egy kézitükröt, és végre én is szembesültem a látvánnyal, ami annyira megrémisztette drága Hercegemet. A szemeim ezüstös tűzben izzottak, pont úgy, mikor idekerülésem elején még nem voltam erőm teljes tudatában, a szemeim minden egyes dühkitörésemkor ezüstös csillogásba kezdtek. De most nem haragudtam és még csak nem is voltam mérges. Épp ellenkezőleg. Inkább olyan hevesen akartam őt, hogy… Loganre pillantottam, de már ő is tudta mi történhetett. Szemébe ismét visszatért az a tűz, ami az előbb már erősen égett. Egy szempillantás alatt került fölém, amit én egy apró sikollyal, majd egy elfojtott kuncogással díjaztam. Egy távoli hang kérte, hogy ne tegyem ezt, de hamar elhessegettem. Ahogy felnéztem abba a szempárba, minden más jelentéktelenné vált. Mindketten szaporábban vettük a levegőt.

- Biztos, hogy akarod?- kérdezte rekedt hangon, még mindig kissé bizonytalanul.

- Biztosan. - válaszoltam magabiztosan, ezzel engedélyt adva neki. Ajkait erősen az enyémekre nyomta, és nem kellett nekem sem könyörögni, nyelvével utat tört, majd őrült játékba kezdett velem. Eközben erős kezei a felsőm alatt már a melltartóm kapcsával babráltak. Testével szorosan hozzám simult, szinte már egynek éreztem magam vele. Nem választott el minket más, csak az a sok ruha. Micsoda aljasság, így megnehezíteni az ember feladatát…

A kapocs kattant, majd egy szempillantás alatt az ágy mellett kötött ki a felsőm és a melltartóm. Masszírozni kezdte a mellemet, és közben folytatta eszeveszett csókunkat. Tudatomra mámoros köd szállt alá, teljesen elborítva azt. Azt kívántam bárcsak örökké így maradnánk. Ez az érzés a fellegekbe repített, és nem akartam, hogy megszűnjön. Az utóbbi időben szinte már gyökeret vert bennem a fájdalom és a szomorúság, és ez az érzés nagyszerű gyomirtónak bizonyult.

Panaszosan felnyögtem, mikor ajakival elvált tőlem, talán nem kellett volna. Szája gonosz mosolyra húzódott és egy igazán mélyről jövő morgás kíséretében testem teljesen az uralma alá hajtotta. Ajkaival a melleimet olyan gyönyörben részesítette, hogy én azt álmomban sem gondoltam volna. Az érzés, amit kiváltott belőlem, egyszerűen leírhatatlan volt. A levegő szinte olyan ritka lett körülöttem, mintha a Himalája tetején lettünk volna. Lábaimat a derekán átkulcsoltam és még közelebb húzódtam hozzá. Éreztem, hogy férfiassága kemény, és várja szabadulását. Ösztönösen hozzá dörgölőztem, mire egy pillanatra abbahagyta testem kényeztetését és állatias hangon felnyögött. A pozitív visszajelzést nyugtázva folyattam ezt a műveletet, amíg teljesen az őrületbe kergettem. Lihegve húzódott el tőlem, és térdeplő helyzetbe tornászta fel magát. Mellkasa olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, hogy alig bírtam szemeimmel követni.

- Megőrjítesz, ugye tudod?- nézett rám csillogó szemekkel, amire én egy huncut mosollyal helyeseltem, majd, mint egy macska odamásztam hozzá és az ölébe ültem.

- Tudom. És élvezem. - most én irányítottam. Megcsókoltam, hosszan, majd minden erőmet bevetve lenyomtam az ágyra, és az ingét kezdem el ki gombolni. Eközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Miután megszabadítottam a problémát jelentő ruhadarabtól, a számmal a nyakát kezdtem harapdálni, és szép lassan egyre lejjebb haladtam, míg végül elértem a nadrágjához.

Amint a nadrágját összetartó gombhoz nyúltam, mint akit áram csapott meg, olyan erős fejfájás hasított belém. Legördültem róla és a kezem a fejemhez szorítottam, miközben magzatpózba húztam össze magam.

- Mi a baj Hope?- Logan ismét a régi volt. Tudta, hogy valami történt, és ez nem csak egy rosszul lét. Nem az volt. Az éles fájdalom nemhogy csillapodott volna, erősödött, miközben furcsa képek jelentek meg a szemem előtt a múltból. Mindnek Damushoz volt köze. Olyan volt, mint egy emlékvideó. A legszebb együtt töltött pillanataink voltak rajta újra és újra. Nem akartam ezeket látni, el akartam felejteni. De a látomás nem engedett, valaki belekényszerített ebbe a hallucinációba, és azt akarta, hogy addig szenvedjek ebben az állapotban, ameddig ő akarja.

- Logan, kérlek, segíts! - Könyörögtem neki hisztérikusan.

- Hope! Figyelj rám! Itt vagyok melletted és segítek, csak mondd el, mi történik!- ő is legalább annyira rémült lehetett, mint én, de valahogy mégis sikerült olyan nyugalmat árasztania felém, amitől kissé le tudtam csillapodni.

- A fejem… valaki képeket küld… nem enged… Damus! Kérlek! - tudtam, hogy ő az. Más nem lenne képes ilyesmire. Az ő képessége azonban olyan erős, hogy akár még engem is képes ilyen szinten irányítani. Hiszen ilyesmire már nem egyszer volt példa.

Kizártam Logant, és csak Damusra koncentráltam. Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok, ha ő hagyja abba azt, amit velem csinál. Ha ő képes ilyen messzire kivetíteni az erejét, akkor talán én is képes vagyok a gondolataimat közvetíteni felé.

- Damus, kérlek! El kell engedned. Ez fáj!- egy dühös morgást kaptam válaszul. Tehát sikerrel jártam. Részben. Sejtettem, milyen állapotban van. Képtelen lettem volna így meggyőzni. Ahhoz túlságosan is elvette az energiámat az, hogy ne őrjítsen meg teljesen ezzel az iszonyatos, fájdalommal járó hallucinációval. Aniát vettem célba. Biztosan Damus közelében van, hiszen nagyon jó barátja.

- Ania! Hope vagyok, segítened kell! Damus nem enged…!- felsikítottam az erős fájdalom hullámtól, ami most erősebben célozta meg a fejem. Éreztem, hogy vérzem. Már nem az ágyamban voltam. Logan bizonyára nem tudta mit tegyen, ezért elvitt a dokihoz.

Ania válaszolt.

- Hope? Mi történik? Én hallak a fejemben! - nem értem rá magyarázkodni.

- Damus! Állítsd meg!- újabb támadás. Már nem sokáig húztam, ha Damus nem áll le.

- Micsoda? Damus? A francba! Hope tarts ki, mindjárt jobb lesz! - ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam. Egy utolsó fájdalom hullámot követően megszűnt körülöttem a világ. Még visszhangzott a fejemben az utolsó sikolyom hangja, de minden más megszűnt. Ismét a nagy semmi közepén kötöttem ki. Ez sem tartott sokáig, mert ismét visszajött a fájdalom, ami visszarántott a valóságba. A szemeim kipattantak. A levegőt pedig úgy szívtam magamba, mintha az életem múlna rajta.

- Helló kislány!- köszöntött a doki, nyugodt arckifejezéssel, miközben az újraélesztéseknél használt defibrillátort eltolta az ágy mellől, amiben feküdtem.

- A francba! - nyögtem fel. Ha így folytatom, rekordot fogok felállítani a halálból visszatértek között.

- Azt hiszem, innentől már nem lesz rám szükség, de ha mégis, tudjátok, hol találtok!- Carlisle még intett egyszer, aztán távozott.

- Kösz, doki. - szóltam még utána, tudtam, hogy úgyis meghallja.

- Mi volt ez az egész Hope?- Logan zavart volt, és meg is volt rémülve. Ha nem gondolnám azt, hogy mennyire erős érzelmileg, talán azt hinném, hogy egy könnycsepp helye látszik az arcán. El kellett terelnem a gyanakvását Damusról. Bár én nagyon is tudtam, hogy ez bizony az ő műve volt, ha Logan megtudná, biztos vagyok benne, hogy felkeresné, akkor viszont Gabyék is veszélybe kerülnének és a barátaim is. Azt viszont nem hagyhattam. Épp elég lesz Damusnak az én haragommal szembe nézni, nem akartam, hogy a Hercegem is ezen agyaljon.

- Biztosan csak egy rosszullét. Nem tudom, ilyen még nem volt. - nem hitt nekem.

- Azt hittem, hogy Damus teszi ezt veled. - hitetlenkedve néztem rá.

- Gondolod, hogy képes lenne ilyen erősen befolyásolni? Tény, hogy a hallucinációim között több ízben is szerepelt, de kétlem, hogy köze lenne ehhez. - elég meggyőző lehettem, mivel néhány pillanatnyi tétovázás után beleegyezően bólintott.

- Igazad lehet.

- Igazam is van.- vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Bár hangom most már inkább volt olyan, mint aki valami rosszaságra készül. Logan szemében is felcsillant a szikra, de igyekezett azt elnyomni.

- Most nem lehet Hope. Még várnak rám a tanácsban, és a testőr növendékekre is rá kell néznem. A vékony pamut anyagot, amivel be voltam takarva, magam köré csavartam és lemásztam Hercegem ölébe.

- A Tanács várhat. A növendékek pedig kapnak egy szabad napot. - zártam le a témát, majd mielőtt visszakozni tudott volna, számat az övére nyomtam. Ennek már ő sem tudott ellenállni, felkapott és csak addig szakadt el tőlem, amíg új lakosztályomba nem értünk, ott ismét birtokba vette ajkaimat. Bár nagy hancurra készültem, amint a hátam alatt megéreztem az ágyat, iszonyatosan elálmosodtam. Bár legyűrtem a fáradtságomat, mégis csak másnap reggel tértem magamhoz.

A látvány örömmel töltött el. Logan még mélyen aludt, én pedig a mellkasán pihentem. Óvatosan lemásztam róla, és hagytam még szunyókálni. Ráfért. Mostanság nem nagyon aludhatott annyit. Elmentem zuhanyozni és hajat mosni. Bár szívesen visszabújtam volna Hercegem mellé, a mai nap nem rólam szólt. A mai napon Gaby férjhez megy és nekem még ki kell jutnom Ginával az Akadémia területéről. A szobához tartozott egy kis konyha, ami természetesen mindenfélével fel volt töltve, ami szem-szájnak ingere. Készítettem kávét, és találtam néhány finom, frissen készült lekváros fánkot is. Ezeket mind egy tálcára tettem és bevittem őket, hogy az ágyban közösen reggelizzünk. Ha nem ismerném Logant, talán aggódnék, hogy mire a szobába visszamentem, sehol nem találtam. De ismertem. Híres volt arról, hogy feltűnés nélkül tűnjön el. Egy üzenetet azonban hagyott nekem az ágyon. Gyönyörű régies írással volt a papírra írva. A betűk szinte egymásból bontakoztak ki, mint egy futórózsa.

Drága Hope!

Köszönöm a tegnapi napot és az együtt töltött éjszakát. Köszönöm, hogy vagy nekem.

Ódaadó szeretettel: Herceged.

Elmosolyodtam és eltettem a levelet a szekrényembe. Talán még jól is elsülhet a kettőnk dolga. Nem tagadhattam magam előtt sem, kezdtem beleszeretni, és ő is hasonlóképpen érzett irántam…

Ismét a fedélzeten!!!

Örömmel jelentem, hogy ebben a pillanatban kezdődtek meg a 29. fejezet munkálatai, ami azt jelenti, hogy akár már hét végén lehet friss. Köszönöm a türelmeteket, most, hogy túl vagyok egy magánéleti krízisen, ami kihatott az írásra is, ismét beindul a gépezet.
üdv.:Hope.


A fejezet elkészült. Már el is küldtem bétázásra. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy visszatértem.:)