Béta poszt kiadó!

Sziasztok!

 Kéréssel fordulok most hozzátok. Egyrészt kis türelmet kérek mert épp nagy nagy versenyre készülök, és most az tölti ki minden időmet, ami szept. 5ig ki is fog tartani, de egy kis csodával talán a héten megszületik az új feji. Sajnos az eddigi bétáim egyéb okok miatt már nem tudják ezt a posztot betölteni, ezért új segítő társra van szükségem, aki a fejezet helyes írásának ellenőrzésében, és a fejezetek szerkesztésében. Nagyon fontos, hogy csak akkor jelezzétek, hogy vállalnátok, ha vállaljátok azt h a tőlem megtudott információkat a történettel kapcsolatban, nem szivárogtatjátok ki. /Bocsi, kissé paranoiás vagyok./ Remélem ennek függvényében is lesz érdeklődő, mert amíg nincs új bétám nem nagyon tudok új fejit feltenni, vagy csak nagy késéssel. 

üdv.Hope.

A Sorsod nem a Végzeted - 28. fejezet

Sziasztok!

Mivel érkezett kérés, hogy holnapig kerüljön fel az egész fejezet, ezért ígéretemmel ellentétben, most megkapjátok a nyers változatot, és a napokban a rendes, bétázott verziót is. A Kövi feji érkezése bizonytalan, mert még nem álltam neki, csak a fejemben van meg, mik fognak történni, de igyekszem, minél hamarabb ezt papírra is vetni. Na, nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást!

üdv.:Hope.:)


UI.: A fejezet most már le van bétázva!!!:)

28. BÍZNI VAGY NEM BÍZNI?

Amint visszaértem immáron saját lakosztályomba, kicsit leheveredtem az ágyamba. Nem tartott sokáig a nyugalmam, ugyanis alig pár perccel később, hatalmas robajjal vágódott ki a szobám ajtaja. Betöröm nem volt más, mint a drága Luna. Sütött a szemeiből a felém áradó haragja, ami rendkívül nagy örömmel töltött el. Apró mosollyal a szám sarkában, felálltam és kisimítottam a ruhámat.

- Valami probléma van Luna?- kérdeztem gyanútlan arcot vágva. Tudtam, hogy nem lesz sok idő, míg rájön, ismét túl jártam az eszén és biztonságba helyeztem a barátaimat.

- Két testőr elment.- mondta nyugalmat erőltetve magára, ugyanis kíváncsi szempárok néztek be a lakosztályba, miután Luna olyan nagy hangzavart csapott.

Becsuktam a szobám ajtaját, nehogy óvatlan fülek meghalljanak olyan dolgokat, amik senki másra nem tartoztak.

- Igen, tudok róla.- válaszoltam, miközben leültem a szoba közepén lévő kanapéra és kezembe vettem egy újságot, amibe mindenféle zagyvaság volt írva az emberek hírességeiről. Persze egy sort sem bírtam elolvasni, mert tudtam, hogy legfőbb ellenségem terveit valamelyest keresztül húztam és ezért most éktelen haragra gerjedt velem szemben. De amíg nem látja, hogy kicsit félek, addig nincs gond.

- Ó tényleg? És megosztanád velem, azon apró információt, hogy mégis miért? Tudtommal azok ketten a te személyes testőreid voltak. A törvények szerint tilos a Királynőt elhagyni…- a földhöz vágtam az újságot. Felpattantam és a nő szemébe néztem, olyan gyilkos indulattal, hogy ha a szemeimmel ölni tudtam volna, már hamuvá porladt volna ez a két lábon járó borzalom.

- Ebből elég!- kiabáltam rá.- Nem a te dolgod, hogy ki lehet a személyes testőröm és ki nem. Én küldtem el őket, magánjellegű okokból. És ne gyere nekem állandóan ezekkel a hülye törvényekkel! Az isten szerelmére, már nem az őskorban élünk. Az idők, és vele együtt a hagyományok és a törvények is változnak. Ideje lenne, ha kicsit modernizálnád a látásmódod, és leszállnál rólam és a barátaimról.- talán az utolsó mondatot ki kellett volna hagynom, mert az addig kissé megrettent nőbe ismét visszatért a magabiztosság és elmosolyodott.

- Igazán? Kíváncsi lennék, mit szólna a Tanács, ha kiderülne, hogy az idősebb Stone lány mégsem halott, és megszegte az esküjét a saját testőrével, és még egy fattyat is szül neki. Biztosan el lennének ragadtatva.- most én rémültem meg. Tudtam, hogy valamit sejt, de azt nem, hogy mindenről tud. Ennek egy oka lehet, van egy tégla a barátaim között.

Luna arca megkeményedett és pókerarcot vágva fenyegetett meg.

- Jól vigyázz mit teszel kis Hercegnő, mert minden lépésedről tudok, és ha nem teszed, amit mondok, a barátaid holnapra már csak emlékek lesznek.- könnyek szúrták a szemeimet. Luna erősebb, mint gondoltam, és amilyen elmeháborodott, biztosan komolyan is gondolta, amit mondott.

- Dögölj meg!- szűrtem a fogaim között.

- Köszönöm ezt a kedves bókot, de inkább nem tenném. Akkor nem láthatnám, ahogy a történelem beteljesíti önmagát, veled és a Herceggel.- azzal egy szikrázó mosoly kíséretében, kilibbent a szobámból.

A könnyeim vad folyóként törtek utat és rendíthetetlenül folytak le az arcomon, miközben az ágyamra vetettem magam, teljesen megalázva és tönkre téve. Megcsörrent a telefonom. Már csak ez hiányzott! Előkotortam a kabátom zsebéből és megnyomtam a hívást fogadó gombot.

- Haló?- szipogtam, miközben letöröltem a könnyeimet.

- Hope? Te vagy az? Az Istennőre, jól vagy?- Gaby aggódó hangja, csak még jobban elkeserítettek.

- Semmi baj Gaby, csak mostanság kissé érzelgőssé váltam. Rossz hatással van a hormonjaimra ez a termékenységi időszak.- próbáltam elviccelni a dolgot több-kevesebb sikerrel.

- Értem. Nos, csak azért hívlak, hogy az első vendégek megérkeztek. Mindenki jól van, az útjukat Selene vigyázta, és köszönik, amit értük tettél.- zavartan az órámra néztem és csak akkor vettem észre, hogy már több óra is eltelt, amióta Noahék elmentek. Ezek szerint nem csak pár percig pityeregtem. Na, szépen vagyunk. Már az idő érzékemet is elvesztettem.

- Ennek örülök. És a többiek? Minden elkészült?- tettem fel a további kérdéseket. Gabyék végül a holnapi napon tartják a szertartást, mert aznapra valamelyest még jó időt és leginkább esőmentes napot mondanak. Már csak azt kell kitalálnom, hogy a holnapi éjszakára, hogyan szöktetem meg Ginát, aki nem mellesleg jelen pillanatban gyűlöl és nem hajlandó szóba állni velem, illetve saját magamat is, most, hogy nincsenek saját külön bejáratú testőreim, illetve Luna minden lépésemet figyeli.

- Nyugi, minden kész. A ruha egyszerűen gyönyörű. Nagyon jól eltaláltad. A többi vendég holnap hajnalban érkezik. Minden rendben lesz, ne aggódj. Te csak azzal törődj, hogy Ginát és magadat el tudd hozni. Damus felajánlotta, hogy segít a szökésben.- remek, már csak ez hiányzott.- Késő délután fog várni az Akadémia déli határánál.

- Rendben, akkor holnap. És vigyázz magadra, csak semmi megerőltető.

- Jól van, ne aggódj.- kacagott a telefonba legjobb barátnőm.

- Szia.

-Szia.- kinyomtam a telefont, és újdonsült feladatom kitervelésén kezdtem el gondolkodni. Ki kell találnom valamilyen alibit, amíg mi el leszünk.

A terv kész volt. Keresnem kellett két tanulót az iskolából, akik majd szépen eljátsszák a szerepünket. Addig pedig Gina és én elmegyünk Gaby esküvőjére, és senki semmit sem fog gyanítani. Ez így jó tervnek tűnt fejben, a megvalósítása már annál nehezebbnek. Ilyen erős „álcázó bűbájt” még nem próbáltam ki, de ha Lucas képes fenntartani egy egész birtokon a láthatatlanság álcáját, akkor én, mint a földkerekség legerősebb vámpírja csak megbirkózom ezzel a kis aprósággal. Legalábbis ebben reménykedtem.

Elküldtem Gináért. Meg akartam mutatni neki, milyen csodaszép ruhákat választottam a nővére esküvőjére. Mi leszünk az úgynevezett koszorúslányok, és ezt a ruháinknak is tükrözniük kellett. Szerencsére senkinek sem tűnt fel ez a két különleges ruha költemény az átköltözésemkor. Természetesen elővigyázatos voltam és álcázást vontam a ruhákra. Így másnak csak pár egyszerű nyári viseletnek tűnt, nem többnek.

Óvatosan az ágyra helyeztem azt a zsákot, amelyben Gina ruháját tároltam, megvédve, minden káros dologtól, ami esetlegesen érhette. Lehúztam a cipzárt és féltő óvatossággal kiemeltem belőle a leheletkönnyű anyagot, majd az ágyamra helyeztem.

Tökéletes időzítésként, épp ekkor érkezett meg Gina és az elküldött szolgáló. A kis Stone lány lassan a megszokott mogorva és dacos arc kifejezésével meredt rám. Az alattvalónak intettem, hogy elmehet. Az egy hajlongás kíséretében távozott, és az ajtót is becsukta maga után.

Vártam egy kicsit, hátha Gina megteszi az első lépést, de ő kitartóan állt az ajtóban szobormerevséggel, és megvető tekintettel nézett rám.

- Gyere ide!- mondtam neki, talán kicsit erélyesebben a kelleténél. Még mindig szúrós tekintetével lesett, de közelebb jött. Amikor az ágy mellett megállt, a ruhára mutattam.

Csak egy pillantást vetett rá, de így is a kívánt hatást kaptam. Az a tűz, ami már úgy tűnt, teljesen kialudt a szemeiben, most ismét kapott egy kis szikrát, ha csak egy pillanat erejéig is. Nekem ez is éppen elég volt.

- Tetszik?- tettem fel óvatosan a kérdést.

- Elmegy.- válaszolta mogorván, megjátszott közömbösséggel.

- Jól van. Remélem holnap is, ezt fogod mondani.- Most felkapta a fejét. A kíváncsiság legyőzte a sértődöttséget, noha még mindig gyanúsan méregetett.

- Mégis, miért kellene ez nekem holnap?- a zavarodottság teljesen átvette felette az irányítást. Tudtam, hogy válaszokat akar, de még nem volt itt az ideje. Holnap, majd mindent megtud.

- Sajnálom, többet nem mondhatok. Holnap naplemente előtt két órával gyere ide a szobámba!- mondtam olyan komoly arccal, amennyire csak lehetett.

- Minek?- horkant fel. Figyelmeztető pillantást vetettem rá. Ezt a hangnemet még ő sem engedheti meg magának.

- Majd megtudod. Ne késs! Ez a legfontosabb! Naplemente előtt KÉÉT órával!- ismételtem el ismét az időpontot, most tagoltan, külön kihangsúlyozva a „két órával” részt.

- Jól van, elsőre is megértettem. Nem vagyok óvodás.

- Pedig néha nagyon úgy viselkedsz.- mielőtt még bármit is mondhatott volna, legyintettem a kezemmel és a szobám ajtaja kitárult.- Most menj! Sok a dolgom!- zártam le a találkozónkat és serényen elkezdtem visszarakni a ruhát a zsákjába. Talán kicsit eltúloztam a dolgot. Biztos voltam benne, hogy most nagyon megbántottam Ginát, de nem volt más választásom. Fent kell tartanom az álcát. Még ő sem gyaníthatja, hogy mi a holnapi tervem.

Luna gyanakszik, és ha most a Stone lánynak bármit is mondtam volna, szempillantás alatt kiszedte volna belőle, és akkor lőttek a tervemnek, és még a barátaimat is veszélybe sodrom.

Ennek azonban ára volt. Kezdtem azt érezni, hogy ez a színjáték lassan a valóság lesz, és teljesen elveszítem önmagam. Egyre kevesebb erőt éreztem magamban arra, hogy küzdjek, noha tudtam, le tudnám győzni Lunát. Időre volt szükségem, még nem állok készen, és ezt ő is tudja, mindig egy lépéssel előttem jár.

Észre se vettem, hogy Gina távozott. Talán még mondott is valamit, de én teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. Csak akkor eszméltem fel, mikor a ruhát, visszaraktam a szekrénybe, és visszaraktam rá az álcázó bűbájt. Becsuktam az antik szekrény ajtaját, majd leültem. Apró könnycseppek kezdtek el potyogni a szememből, akár a gyémánt darabkák.

Hirtelen hányingerem lett és úgy éreztem, pillanatokon belül visszaköszön a reggelim. Elindultam a fürdőm felé, de félúton elvesztettem az irányítást és minden forogni kezdett. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és tudtam, hogy pillanatokon belül a padlóra zuhanok. Azonban a becsapódás elmaradt. Amikor kinyitottam a szemem, Logan aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Tökéletes időzítés!- próbáltam elviccelni, az iménti majdnem balesetben végződő rosszul létemet.  Ő azonban nem vette a viccemet és felkapott, majd visszavitt az ágyamba. Csak most tűnt fel, hogy amilyen erőteljesen jött a hányinger, olyan gyorsan el is múlt.

- Nem lesz ez így jó Hope. Többet kellene pihenned!- dorgált le, mire durcásan fújtatni kezdtem. Na, most ki viselkedett óvodásan? De, akkor is. Állandóan csak arról papol nekem, hogy pihennem kell és vigyáznom magamra. Pedig nem vagyok én halálos beteg, ez csak egy időszak, aminek heteken belül vége van, nem kellene ennek ekkora feneket keríteni.

- Logan, nagyon jól esik, hogy ennyire aggódsz értem, de jól vagyok. Tényleg!- mondtam a lehető legmeggyőzőbb hangon, amennyire csak tudtam, de még ezzel sem sikerült meghatnom. Így nem volt más választásom. Be kellett vetnem a titkos fegyverem. Olyan hatalmas kölyökkutya szemekkel néztem rá, hogy ennek már ő sem tudott ellenállni. Megadóan a magasba emelte kezeit.

- Jól van! Ha már minden áron az őrületbe akarsz kergetni, akkor tessék. Igyál!- nem éppen erre a reakcióra számítottam, de mielőtt bármit is szólhattam volna, éles metszőfogával apró vágást ejtett a jobb csuklóján, és felém nyújtotta.

Egy pillanatig tétováztam. Ennyi idő alatt jutott el a vér csábító illata az orromig. Innentől kezdve már nem volt megállás. Égő, és kaparó érzés futott végig a torkomon. Több sem kellett. Rávetettem magam az éltető nedűre és szívtam és szívtam az édes nektárt.

Hirtelen szakított el a szomjamat oltó folyadéktól. Ösztönösen morogni kezdtem, és utána kaptam.

- Elég lesz Hope!- erre, már magamhoz tértem, és kissé megszégyenülten sütöttem le a szemeimet. Nem szabad hagynom, hogy a vérszomj ennyire eluralkodjon rajtam. Ha már most ennyire nem bírok neki ellenállni, mi lesz az átváltozásom után. Vigyáznom kellett, a mora énem erősebb lesz, ha nem fékezem meg magam. Az, pedig ki tudja, miféle következményekkel járna.

- Jól vagy?- kérdeztem aggódva, de ő csak elmosolyodott.

- Soha jobban. – húzta ki magát. De ismertem már annyira, hogy lássam rajta, cseppet sincs jól. Arca beesett volt, bőre sápadt. Szeme alatt sötét árnyak futottak, ami egyet jelentett azzal, hogy hetek óta nem ivott. Ez akár végzetes is lehet számára, hiszen neki az életben maradáshoz nélkülözhetetlen a vér.

Talán, ha én is felajánlanám a véremet? Én már jól vagyok, és ha csak egy kicsit is, de Logan megerősödne tőle. Tudtam, hogy az önuralma van olyan erős, hogy nem vinné túlzásba az ivást, és nem veszélyeztetné az életemet. És különben is, máskor is volt már rá példa, hogy ivott belőlem.

- Tessék. Látom, hogy szenvedsz.- vele ellentétben, én neki hátat fordítva, az ölébe fészkeltem magam, hajamat félre söpörve a nyakamról. Felkínáltam neki a nyaki artériámat. Tudtam, hogy ezen a ponton vagyok a legsebezhetőbb, mert innen lehet a leggyorsabban a legtöbb vérhez hozzá jutni, de bíztam Loganben, és ez volt a legjobb módja annak, hogy ezt a tudtára is adjam.

- Hope, ezt nem…

- Csak csináld!- fojtottam belé a szót. Pár pillanatnyi tétovázás után, megéreztem a cirógató meleg leheletét, majd az éles fogak a nyakamba fúródtak, az érzés ami végig söpört rajtam, pedig a fellegekbe repített…

A Sorsod nem a Végzeted - 28. fejezet-részlet

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt van egy kis ízelítő a kövi fejiből. Remélem tecceni fog, és kellőképpen felcsigázlak vele titeket, amíg megkapott az egész fejit lebétázva. 

28. Bízni vagy nem bízni

Becsuktam az antik szekrény ajtaját, majd leültem. Apró könnycseppek kezdtek el potyogni a szememből, akár a gyémánt darabkák.

Hirtelen hányingerem lett és úgy éreztem, pillanatokon belül visszaköszön a reggelim. Elindultam a fürdőm felé, de félúton elvesztettem az irányítást és minden forogni kezdett. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és tudtam, hogy pillanatokon belül a padlóra zuhanok. Azonban a becsapódást elmaradt. Amikor kinyitottam a szemem, Logan aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Tökéletes időzítés!- próbáltam elviccelni, az iménti majdnem balesetben végződő rosszul létemet.  Ő azonban nem vette a viccemet és felkapott, majd visszavitt az ágyamba. Csak most tűnt fel, hogy amilyen erőtelesen jött a hányinger, olyan gyorsan el is múlt.

- Nem lesz ez így jó Hope. Többet kellene pihenned.- dorgált le, mire durcásan fújtatni kezdtem. Na, most ki viselkedett óvodásan? De, akkor is. Állandóan csak arról papol nekem, hogy pihennem kell és vigyáznom magamra. Pedig nem vagyok én halálos beteg, ez csak egy időszak, aminek heteken belül vége van, nem kellene ennek ekkora feneket keríteni.

- Logan, nagyon jól esik, hogy ennyire aggódsz értem, de jól vagyok. Tényleg.- mondtam a lehető legmeggyőzőbb hangon, amennyire csak tudtam, de még ezzel sem sikerült meghatnom. Így nem volt más választásom. Be kellett vetnem a titkos fegyverem. Olyan hatalmas kölyökkutya szemekkel néztem rá, hogy ennek már ő sem tudott ellenállni. Megadóan a magasba emelte kezeit.

- Jól van. Ha már minden áron az őrületbe akarsz kergetni, akkor tessék. Igyál.- nem éppen erre a reakcióra számítottam, de mielőtt bármit is szólhattam volna, éles metszőfogával apró vágást ejtett a jobb csuklóján, és felém nyújtotta.

Egy pillanatig tétováztam. Ennyi idő alatt jutott el a vér csábító illata az orromig. Innentől kezdve nem volt megállás. Égő, és kaparó érzés futott végig a torkomon. Több sem kellett. Rávetettem magam az éltető nedűre és szívtam és szívtam az édes nektárt.

Hirtelen szakított el a szomjamat oltó folyadéktól. Ösztönösen morogni kezdtem és utána kaptam.

- Elég lesz Hope!- erre, már magamhoz tértem, és kissé megszégyenülten sütöttem le a szemeimet. Nem szabad hagynom, hogy a vérszomj ennyire eluralkodjon rajtam. Ha már most ennyire nem bírok neki ellenállni, mi lesz az átváltozásom után? Vigyáznom kellett, a mora énem erősebb lesz, ha nem fékezem meg magam. Az pedig, ki tudja, miféle következményekkel járna.

- Jól vagy?- kérdeztem aggódva, de ő csak elmosolyodott.

- Soha jobban. – húzta ki magát. De ismertem már annyira, hogy lássam rajta, cseppet sincs jól. Arca beesett volt, bőre sápadt. Szeme alatt sötét árnyak futottak, ami egyet jelentett azzal, hogy hetek óta nem ivott. Ez akár végzetes is lehet számára, hiszen neki az életben maradáshoz nélkülözhetetlen a vér fogyasztása.

Talán, ha én is felajánlanám a véremet? Én már jól vagyok, és ha csak egy kicsit is, de Logan megerősödne tőle. Tudtam, hogy az önuralma van olyan erős, hogy nem vinné túlzásba az ivást, és veszélyeztetné az életemet. És különben is, máskor is volt már rá példa, hogy ivott belőlem.

- Tessék. Látom, hogy szenvedsz.- vele ellentétben, én neki hátat fordítva, az ölébe fészkeltem magam, és hajamat félre söpörve a nyakamról, felkínáltam neki a nyaki artériámat...

Apró malőr

Sziasztok!

A kövi fejezet elkészült, de még van vele egy kis gondom és ha minden igaz, csak a hét végére kerül megoldásra. A hét folyamán viszont kaptok belőle egy kis ízelítőt, nehogy a végén elvonási tüneteitek legyenek.:)

üdv.:Hope.

A Sorsod nem a Végzeted - 27. fejezet

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de itt van az új fejezet. Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!:)
üdv.:Hope.

27. JÖVŐKÉP

Egy tisztáson találtam magam. Talán tavasz lehetett. A nap hétágra sütött, a természet különféle hangjai simogatták a lelkemet és ezernyi virág illata okozott kellemes bódultságot bennem. Körbenéztem. Mit keresek igazából itt? Pár méterre a fák rejtekéből egy alak lépett ki. Ismerős volt, de mégsem. Kilépett a fényre és így arca új megvilágításba került. Most már megismertem. Hercegem állt tőlem jó ötven méterre. Valamit fogott a kezében. Jobban megnézve féltő ölelésének tárgyát, rájöttem hogy inkább valakit. Egy gyönyörű kék szempár nézett rám. Két apró gyermeki kéz nyújtózkodott felém, miközben csilingelő gyermek nevetés zavarta meg a természet hangjait. Az enyhén napbarnított arcon kis gödröcskék jelentek meg. A kislány fészkelődni kezdett, apró kezecskéit felém nyújtotta. Logan lerakta. Az apró gyermek, alig látszott ki a virágok kavalkádjából, de nem zavarta meg méreteinek hátránya. Kis lábacskáit gyorsan szedegetve, felém kezdett futni. Ki ez a kislány, és miért akar hozzám szaladni? Hirtelen azon kaptam magam, hogy szeretet és boldogság érzése önt el, miközben leguggolok, és karjaimat széttárva elkapom, az ölembe ugró apró gyermek testet.

- Szia mami.- szólal meg a kislány. Lefagyok. Én, mami? Nem az nem lehet. Én nem…

Jobban megnézem a gyermeket. Hosszú ébenfekete haj. Enyhén napbarnított bőr, amelyen a napsugarai gyémántként csillognak. Élettel teli szemei olyan kékek, akár a tenger vize, mintha hercegem nézne vissza rám. Logan is ideért hozzánk. Szerelemittas szemei zavarba ejtenek. De mégis, mintha ez számomra normális lenne. Valami, nem tudom mi, azonban mégis zavar. Mintha ez nem lenne igaz. Mintha valami hiányozna. Bármennyire is próbálok koncentrálni erre a hiányosságra, nem jut eszembe semmi. Egy valami jelenik meg előttem. Egy aranyszín szempár, tele szerelemmel és fájdalommal.

- Kedvesem, minden rendben?- szólított meg aggódó arccal drága Hercegem.

- Igen.- válaszoltam nem túl meggyőzően, és próbáltam rendezni az arcvonásaimat.

Hirtelen, közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Érzéki volt, de valami mégsem stimmelt. Azonban nem ellenkeztem, valami furcsa érzés után vezérelve hagytam, hogy a vágy magával ragadjon. A karomban tartott – ezek szerint a kislányom – kuncogása vetett véget a csókunknak. Logannal egymásra mosolyogtunk, majd egy puszit nyomott a boldog kisgyermek feje búbjára. Valami furcsa motoszkálást hallottam a fák rejtekéből. A pillantásommal végigpásztáztam a sötét, és veszélyt rejtő területet, de semmi mozgást nem észleltem. Talán csak egy állat volt.

Hirtelen megakadt a szemem egy ponton. Mintha egy ember alakját véltem volna felfedezni egy fának dőlve. Éppen ott, ahol az imént drága Hercegem lépett elő a lányommal. Nem láttam teljesen, de krétafehér arca még az árnyék rejtekében is nagyon jól kivehető volt. Nem tudtam ki ez a fiatalember, de valahogy olyan érzésem volt, mintha már láttam volna. Azonban bármennyire is próbáltam visszaemlékezni olyan volt, mintha egy falba ütköztem volna.

- Gyere, menjünk.- Zökkentett ki Logan a gondolataimból. Átvette tőlem a picit, és kézen fogva elindultunk a mező szélén álló hatalmas fekete luxusautóhoz, ahol egy ismeretlen fajtánkbeli várakozott. Valószínűleg ő lehetett a sofőr. Mielőtt azonban az autóhoz értünk volna még megálltunk egy pillanatra. A virágok között ott volt három sírkő. Három vámpíré, akik az életüket vesztették csak, mert szerették egymást. „Itt nyugszik szeretett társunk Gabrielle Stone és párja Darius Lachlain, egyetlen kincsükkel Arzhel Lachlainnel.” Örökké szívünkben őrizzük emléketeket!”

Egy könnycseppet töröltem ki a szememből, miközben némaságba burkolózva beszálltam az autóba a családommal.

Nem tudtam, merre tartunk, azonban még mindig nem tudtam napirendre térni az ismeretlennel. A tekintete olyan ismerős volt. Szemei aranysárgák, mint az a kép, amit oly sokszor látok magam előtt. És kétséget kizáróan engem nézett. De akkor miért nem szólított meg?

Az autó megállt. Már nem a természetben voltunk. Ez itt már igencsak egy város képe volt. Tele nyüzsgő emberekkel és épületekkel. Kinéztem a sötétített ablakon, és egy hatalmas házat láttam meg, kívülről egy igazi kastélynak tűnt. A sofőr kinyitotta az ajtó, és segített kiszállni. Hercegem az autót megkerülve, mellém lépett és megfogta kezem, miközben másik karjában, a már szuszogó apróságot tartotta. Elindultunk fel a lépcsőn. Amint felértünk, a hatalmas kétszárnyú bejárati ajtó kinyílt és a fogadó bizottságunk állt előttünk, széles, elégedett mosollyal az arcán.

- Örülök, hogy megérkeztetek! Remélem jól telt a kirándulás. Siessünk, ne várakoztassuk a vendégeket!- Luna? Nem, az nem lehet. Ő nem. Elengedtem Logan kezét, és hátrálni kezdtem. Nem, ez nem történhet meg.

- Hope? Valami baj van?- nézett egyenesen rám, az ördögi nőszemély. Szemeiben gonoszság csillant. A győzelem szikrája csillogott, a tébolyult szempárban.

Megpördültem és menekülésre készen, már ugrottam volna, mikor ezernyi alak jelent meg előttem. Mind réveteg, homályosan remegő alakban lebegett előttem. Mindet ismertem .A barátaim voltak. De most, most nem úgy néztek rám. Mintha haragudnának, ez nem is harag volt, ez maga volt a színtiszta gyűlölet. Suttogni kezdtek, majd egyre hangosabban és hangosabban kántáltak.

- A te hibád! Te öltél meg! Te tehetsz róla! Minden a te hibád! Gyilkos! Áruló!- a fülemre szorítottam a kezem a fájdalomtól, ami apró, éles szúrásokat mérve rám, térdre kényszerített.

- Elég!- üvöltöttem kétségbeesetten. Nem bírtam elviselni a fájdalmat. Az agyam teljesen kitisztult. Rájöttem mindenre. Én okoztam ezt. Az egészet! Minden az én hibám!

- Hope! Hope! Ébredj!- a szemeim kipattantak, de még egy pillanatig azt hittem ez nem a valóság. Aztán Logan aggódó tekintete ráébresztett, hogy az egész csak egy rossz álom volt.

A könnyeim előtörtek, és nem bírtam tartani magam. Hercegem ölébe vetettem magam és hagytam, hogy a felgyülemlett feszültség elszabaduljon bennem.

- Jól van! Semmi baj, már vége van! Csak egy rossz álom volt, semmi több!- súgta a fülembe, mintha egy kisgyereket próbálna csitítgatni, miközben a hátamat simogatta. Hosszú idő telt el, mire úgy éreztem, teljesen megnyugodtam, de Logan ez alatt egy szót sem szólt. Mintha tudta volna, hogy most ez a helyes lépés.

- Azt hiszem, most már minden rendben.- szólaltam meg alig hallhatóan. Kibontakoztam a biztonságot nyújtó karokból és felültem. Most nagyjából szemmagasságba kerültem vele.  Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, majd Hercegem elkapta pillantását és felállt. Követtem a tekintetemmel, az agyamba vésve a mozdulatait, ahogy az izmok, mint egy gépezet működnek tökéletes összhangban.

- Azt hiszem, akkor én most megyek.- mondta egy kis tétovázással a hangjában. Bólintottam, de mikor az ajtó kilincsére tette a kezét, megállítottam.

- Logan.- mint aki erre várt, azonnal megpördült és reményteli arccal várta, mit fogok mondani. Lesütöttem a szemem, mert éreztem, hogy ha most szemeibe nézek, egyből elpirulok, noha sötét volt a szobában.- Félek.- böktem ki azt az egy szót, ami most azon érzést tükrözte, ami teljesen behálózta az elmémet.

Még mindig lefelé néztem. Valahogy, hirtelen olyan érdekesnek tűntek a takarón lévő kis minták. Hallottam, amint halk puffanó léptei közelednek, majd hatalmas súlya alatt megnyikordul az ágy. Meleg ujjai az állam alá nyúltak és kényszerítettek, hogy rá nézzek. Elmosolyodott, de közben olyan nyugodtságot és magabiztosságot árasztott magából, amitől úgy éreztem, mellette semmi bántódásom nem eshet.

- Nincs mitől félned, nem hagyom, hogy bántódásod essék, megvédelek bármi áron.- hangja komoly volt és ellent mondást nem tűrő. Azonban nem az a fajta határozottság volt benne, amit olyankor mond az ember, mikor az egyetlen szerelmét akarja megvédelmezéséről biztosítani. Ez egyfajta elkötelezettségről tett tanúbizonyság volt.

Beharaptam az alsó ajkam, amint ismét felsejlettek előttem az iménti rémálom egyes pillanatai. Vajon ez egy jel, amit az istennő küldött? Nem tudom. Nem elég egyértelmű, de az is lehet, hogy csak kibúvót keresek erre az egészre, ami most történik körülöttem.

- Szerinted jó ez így? Nem követünk el hibát ezzel?- tettem fel bizonytalanul a kérdést. Végig simított az arcomon, miközben keserű mosoly jelent meg magabiztos maszkján. Hollyra gondolt, ebben biztos voltam.

- Hope, ezt már milliószor átrágtuk. Nincs más lehetőség. Rajtunk múlik a fajunk fennmaradása.

- De, mi van, ha Luna téved?- kapaszkodtam az utolsó fűszálba, amivel kicsit megingathatom a velem szemben ülő férfit. Megrázta a fejét. Valamit motyogott magában. Nem értettem. Ismét rám nézett, tekintete most könyörgő volt.

- Nem téved Hope. Ez így van rendjén, és mi teljesítjük a ránk váró feladatot.- kicsit megijedtem, szigorú hangjától, de szemeiben láttam, hogy ez csak álca, titkol valamit, valami olyasmit, ami még őt is megrémíti. Vajon, tudja, hogy Luna csak báboknak használ fel minket az őrült tervéhez?

- Rendben.- hagytam rá a dolgot. Nem akartam feldúlni őt, ez a téma valószínűleg érzékenyen érintheti, az előbbi kirohanásából kiindulva.- Itt maradsz még egy kicsit?- kérdeztem bizonytalanul, mire elmosolyodott és bólintott.

Befeküdt mellém az ágyba, én pedig szorosan hozzá bújtam. Bíztam benne, jelen pillanatban talán ő volt ezen a helyen az egyetlen személy, aki még nem árult el. Lassú, mély légvételei, szép lassan könnyű álomba ringattak, ahol már nem voltak sem szellemek, sem kisgyerekek. Csakis a könnyű lebegés és a sötétség.

Másnap reggel, kipihenten ébredtem. Hercegem nem volt mellettem, ami kis szomorúsággal töltött el, de gondoltam, hogy biztos akadt némi elintéznivalója. A fürdőbe vettem az irányt, és egy kiadós zuhanyzás és hajmosás után, egy törölközőbe csavarva magam, frissen és üdén visszamentem a szobámba, hogy keressek valami ruhát. Időközben eldöntöttem, hogyan oldom meg Shadowék és Hanioék elszállásolását, Luna vadászó szemei elől. Az apám háza tűnt a legbiztosabb megoldásnak, ráadásul még orvos is, így felügyelni tudja a babák állapotát.  Felvettem egy lila tunikát, hozzá pedig egy bézsszínű nadrágot. Egy szintén lila balerinát választottam hosszá, és egy krémszínű kardigánt. Kerestem pár ékszert a ruhámhoz, és egy táskát, amibe az irataimat tehetem, majd kabátot felvéve úgy döntöttem megkeresem a barátaimat, megosztani velük a jó hírt.

Épp nyitottam ki az ajtót, mikor majdnem beleütköztem Noahba. Egy pillanatra megijedtem, hogy most milyen sztorit kell kitalálnom, hogy lerázzam, de mosolya elárulta, hogy azért jött, mert látta, mire készülök.

Némán tettük meg az utat Hanioék kis kunyhójáig. Noah kinyitotta nekem az ajtót, majd előre engedett. Amint beléptem a házba, a lépcső aljánál megláttam a már odakészített bőröndöket. Ezek szerint Shadow átadta az üzenetemet. Épp további két táskát hozott le Nio, mikor megpillantott. Arcán jól ki lehetett venni az aggodalomtól mély ráncokat a homlokán. Nem volt ezzel egyedül, mint idegesek voltunk, a tervem miatt. Az, hogy észrevétlenül el tudjanak tűnni nagy kockázattal járt. De a tervem biztos volt.

- Minden készen áll?- kérdeztem Niotól, mikor a maradék cuccot is lehozta az emeletről, és már csak Orionra vártunk. Shadow tűzpiros Jeepje már a ház előtt várt.

- Igen, azt hiszem, készen vagyunk.- sóhajtott Nio.

- Jól van, akkor indulhattok. A címet már betápláltam Shadow autójának gps-ébe. A lényeg, hogy még, ha a szerkezet teljesen máshova akar vinni, akkor is kövessétek. A házat csak akkor fogjátok meglátni, ha odaértek, biztonsági okokból.- adtam ki az utasítást az útra.

Noah kissé bizalmatlanul méregetett. Megvolt rá az oka. Feltételeztem, hogy ő már látta előre a tervem, azonban a menedékhelyünk helyszíne helyett nem láthatott mást csak egy tisztást. Az ő helyében ilyen információk tudatában és is kissé bizalmatlan lennék, de nagyon reménykedtem benne, hogy megbízik bennem annyira, hogy nem kíváncsiskodik. Nem akartam, hogy idő előtt megtudják, kikhez küldöm őket. A védelem volt a legfontosabb számomra, mindegyikük érdekében.

- Nem tetszik ez nekem. Hope én mindig is bíztam benned, de most az életünkről van szó. Biztos, hogy jól döntöttél?- nem haragudtam meg rá emiatt. Tudtam, hogy Shadow és a kis jövevény, számára mindennél fontosabb, éppen ezért higgadtan próbáltam rá hatni.

- Noah, meg kell értened, hogy a körülmények miatt, most nem mondhatok többet, majd ha odaértetek, rájössz, most miért titkolózom.- egy pillanatig azt hittem, nem hisz nekem, de aztán teste ellazult és beleegyezően bólintott.- Köszönöm.- súgtam oda neki egy mosoly kíséretében.

- Indulhatunk?- sietett be gyorsan Shadow. Talán ő látszott a legidegesebbnek, mindannyiunk közül, amit nem csodálok, hiszen épp a Királynőjét készült elárulni.

- Persze.- válaszoltam.

Segítettem nekik a kivinni a bőröndöket, majd mindegyiküktől elbúcsúztam. Fájt ez a búcsú, hiszen rájuk mindig számíthattam, noha voltak néha kisebb nézeteltéréseink. De végül mindig kiderült, hogy igaz és hű barátaim. Bármikor képesek lennének feláldozni magukat értem, és ezért valósággal csodáltam őket, azonban, nem lehetek annyira önző, hogy megfosztom őket az élet legcsodásabb ajándékától, a családtól.

- Köszönjük, még egyszer. Remélem, hamarosan találkozunk.- szólt még oda Noah, aztán felbőgött a nagy mamlasz motorja és szép lassan elindultak a kissé sáros talajon, el egy új élet felé, ahol biztonságban élhetnek majd a családjukkal és Gabyékkal együtt.

Mély levegőt vettem és behunytam a szemem és kértem az Istennőt, hogy védje meg barátaimat az illetlen szemektől, és védelme kísérje őket útjukon. Mikor kinyitottam a szemem örömmel vettem, hogy nem láttam már semmit. Az autó körül álca volt, így senki sem láthatta őket.

- Köszönöm, Selene.- mosolyodtam el, miközben egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkából barátaim elvesztése miatt.

Fogtam magam és visszasétáltam az Iskola épületébe keresni valami elfoglaltságot. Ezek után már nem nagyon reménykedtem semmi izgalmasban. 

Újra itthon!

Sziasztok!

Hazaértem. Tele vagyok élményekkel és rengeteg ihlet halmozódott fel bennem, amíg nyaraltam. Most neki állok a következő fejezetnek és holnap már kapjátok is a frisst!:)

üdv.:Hope.

Nyaralás!!!

Sziasztok!

Szombaton elutazom sziesztázni júli 24-ig, ezért nem leszek gépközelben. Addig várnotok kell a frissel, mert a nagy készülődésben sajnos nem volt időm az egész fejezetet megírni. Viszont kárpótlásul, mivel elértük a 2000-es látogatási szintet, az első három kérdezőnek elárulok egy titkot a történetről vagy a szereplőkről. A lehetőség a titeket, bármit kérdezhettek, én válaszolok.

Hope