A Sorsod nem a Végzeted- 26. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst. Most minden kiderül! Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!
üdv.Hope.

26. BÚCSÚCSÓK

„Nem akartam szeretni őt, (...) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.” 

/Charlotte Bronte/

Csak egy apró nyikkanásra volt időm, és már meg is támadta Logant. A következő pár pillanat, mintha lassítva játszódott volna le előttem. Logan a földön fekszik, és a támadó ráveti magát, de Hercegem még időben reagál és kihátrál a támadás elől. Rám néz, tekintete riadt. Valamit kiabál, de én csak lefagyva nézem az előttem játszódó jelenetet.

- Hogyan juthattunk idáig?- teszem fel magamnak a kérdést. Úgy érzem magam, mintha Rómeó és Júlia történetébe csöppentem volna. Vajon, ha Júlia kötelességből, mégis Parist választja, Rómeó is így cselekszik? Lesből támadt volna rájuk, egy óvatlan pillanatban, és így Júlia amúgy is darabokra tört lelkét még meg is tiporva ezzel a tettével?

Hideg érintés térít magamhoz. Összerezzenek, és reflexszerűen védekezni akarok, de aztán rájövök, nincs mitől félnem. Ania aggódó tekintete néz le rám. Hosszú búza szőke haja arcába hull, és apró faágak és levelek állnak ki belőle. Zavartan pislogok párat, majd észbe kapok és megpördülök. A két férfi lihegve mered egymásra. Mindketten támadóállásban. Damus szemében ismeretlen tűz ég. Bosszúvágy, de miért? Logan viszont védekező, mintha védelmezne valamit? Rám pillant, és ekkor megértem. Engem akar megvédeni valakitől, akit mindennél jobban szeretek… pontosabban szerettem.

Damus támad és ekkor lépünk közbe Aniával. Mintha megbeszéltük volna, pontosan tudjuk mi a dolgunk. Közéjük ugrottunk. Ania elkapta Damus karját, én pedig hercegem elé vetettem magam és védekezőn a mellkasom elé emeltem a kezem, amelyben egy tűzlabda formálódott.

- Elég!- kiáltottam.- Fejezzétek be! Ennek semmi értelme!- Damus megtorpant. Ania nem szólt semmit, csak figyelte, hogy barátja mikor tervez ismét támadni. Próbáltam feltörni készülő könnyeimet visszatartani, amely igencsak nagy erőfeszítésekbe került. Ha most nem leszek elég erős, ezt az egészet lezárni, mindig kísérteni fog.

- Damus!- szólítottam meg őt. Tekintete zavart volt, úgy éreztem nem ilyesmire számított. Tettem egy tétova lépést felé, de Logan visszahúzott. Válaszul Damus ajkait felhúzta, és éleset morgott. Oké, ez így nem fog menni! Megfordultam és Hercegem aggódó arcába néztem.

- Ezt le kell zárnom egyszer, és mindenkorra. Kérlek, bízz bennem!- néztem fel rá könyörgő tekintettel. Logan megértette, mit akarok és tett pár hátráló lépést, de közben nem vette le rólam a szemét.- Köszönöm.

Ismét Damus felé fordultam és odaléptem hozzá. Most Ania is hátrált pár lépést, érezte, hogy ez most csak a mi dolgunk, amiért hálás is voltam neki. Damus olyan közel jött hozzám, hogy éreztem hideg leheletének cirógatását.

- Miért csinálod ezt, Hope?- kérdezte rekedtes hangon. Nem bírtam a szemébe nézni, ő túlságosan is ismert ahhoz, hogy valami szánalmas hazugságba belenyugodjon.

Kezével az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy ránézzek. Szemeiben a harag helyét átvette az elkeseredettség és tudtam, hogy azzal, hogy most véglegesen nemet mondok neki, egy életre megsebzem őt. Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek.

- Sajnálom, tényleg, de kettőnk között ez az egész úgysem ment volna.- el sem hiszem, hogy ezeket a szavakat én mondom ki.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen azt mondat, szeretsz.- Damus szemében az elárultság fénye csillogott. Elárultam őt, és ezzel a szerelmünket is. Hazudtam neki, még ha az ő érdekében is tettem. Azzal a tudattal nem bírt volna sem ő, sem én együtt élni, hogy még mindig szeretem. Jobb volt így. Ha elhitetem vele, hogy már nincs meg bennem az a láng, ami eddig, akkor talán belenyugszik. Sosem fog megbocsátani, ezt jól tudtam. Egy mély seb lesz a lelkén, amely sosem fog teljesen beforrni, és minden egyes nap, emlékeztetni fogja arra, hogy én gátlástalanul visszautasítottam őt. Gyűlölni fog, de legalább esélyt kap arra, hogy olyasvalakit találjon magának ebben a nyomorúságos öröklétben, aki tényleg képes viszonozni a szerelmét.

- Sajnálom. Most már Logan lett az életem. Értsd meg. Ő a vőlegényem és…- egy pillanatra muszáj volt szünetet tartanom, mert tudtam, hogy ezek után a szavak után nincs vissza út.-…szeretem őt.- lényegében nem hazudtam, mert tényleg szerettem Logant és talán szerelem is volt benne, de cseppet sem annyira erős, mint, amit valaha is éreztem az én drága Damusom közelében. Hátráltam egy lépést. Ha ő még mindig nem fogja fel, akkor nincs más választásom. Hidegséget erőltettem az arcomra.

- Köszönöm az együtt töltött időt. Sosem foglak elfelejteni, de ezt tényleg meg kell értened.- nem eresztett. Mielőtt észbe kaptam, elkapta a karomat, és olyan erősen szorította ajkait az enyémekre, hogy szinte már fájt. Haragudott. Rám. Ugyanakkor tudtam, hogy még mindig szeret. Megvártam, míg lehiggad egy kicsit. Mikor eleresztett, végre megláttam szemiben a beletörődést.

- Hát mégis igaz. Ez az egész csak játék volt.- szavai fájdalmasan hasítottak belém.

- Nem, Damus. Ne hidd, hogy csak játszottam veled, de az élet furcsa játékokat űz velünk. Sajnálom. Tényleg.- búcsúzóul egy apró csókot leheltem ajkaira. Majd végleg lezárva a kettőnk közötti kapcsolatot elindultam, vissza Loganhez, az új életem felé.

- Jól vagy?- fogta közre két meleg kezével az arcomat és fürkésző tekintettel meredt rám. Csak egy bólintásra futotta tőlem. Egy könnycsepp futott végig az arcomon.

- Menjünk haza.- suttogtam, majd szorosan hozzábújtam, és éreztem, ahogy meleg karjai körém fonódnak.

- Rendben.- mondta, majd az autója felé terelt. Nem zavart, hogy az én autóm itt marad. Úgyis csak Damusra emlékeztetne. Nem akarom többet az a járművet látni. Soha.

Logan kinyitotta nekem az utas felőli oldalon az ajtót, én pedig beszálltam a járműbe. Megkerülte az autót, majd ő is beszállt. A terepjáró motorja felbőgött. Damus és Ania pár méterre álltak tőlünk. Damus tekintete belém éget. Elvettem a lelkét, nem maradt már utána csak egy üres, hideg test.

- Viszlát.- suttogtam és tenyeremet az ablakra helyeztem. Ania intett, majd ahogy Logan elindult, a két mora alakja eltűnt a látómezőmből, örökre.

A visszafelé út csendben telt. Éreztem, hogy Logan néha rám pillant, de túlságosan is fájt most bármit is tennem, az imént történtek után. Csak bámultam ki az ablakon és néztem a fák elmosódó alakját. Lassan lement a nap, Salembe beérve emberek alakjai tűntek fel. Sokan a munkából indultak haza. Anyák a gyermekeiket vitték haza az iskolából. Fiatal szerelmesek épp az esti moziba készültek. Szinte már úgy tűnt gondtalanok. Amint bekanyarodtunk az iskola alaksorában lévő garázsba, mély levegőt vettem és próbáltam elnyomni az érzelmeimet. Nem lett volna jó, ha Luna sebezhetőnek lát. Amikor leállt az autó motorja, pár pillanatig szótlanul ültünk az autóban, végül Logan szólalt meg először.

- Hope, ha…- de belé fojtottam a szót.

- Minden rendben. Most már minden jó lesz.- erőltettem magamra egy mosolyt. Kiszálltam az autóból és Logan oldalán visszamentünk az iskolába. Nagy meglepetésére, szorosan hozzábújtam, mert kellett valaki, akiről tudom, hogy mellettem áll és nem fog elhagyni. Annyi embert vesztettem el most, hogy lassan úgy éreztem, teljesen magamra maradok. Már csak pár lépésre voltunk a szobámtól, amikor egy ötlet fogalmazódott meg bennem.

- Logan, kérhetek valamit?- néztem fel rá óvatos tekintettel.

- Persze.

- Szeretnék egy új szobát, ami csak az enyém.- az iménti feszes testtartása, ellazult, és meleg mosoly jelent meg az arcán.

- Jól van. Megyek és intézkedem. A mi lakosztályunk mellett úgy tudom üres az egyik szoba. Az, jó lesz?- bólintottam.- Jól van, akkor pakold össze a cuccaid és még ma át is költözhetsz.

- Köszönöm.- adtam egy puszit az arcára, majd besiettem a szobámba. Gyorsan elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A Temérdek ruhát, amit az utóbbi időben vásároltam ruhazsákostul, és mindenestül az ágyamra dobáltam. A cipőket is, indulásra készre, dobozokba pakoltam. A pipere dolgaimat egy kis táskába tettem és, a szekrényemet is kiürítettem. Szerencsére időközben segítséget kaptam az iskolában dolgozó szolgálóktól, akiket Logan küldött. Már csak a személyes tárgyaim maradtak, amikor Gina toppant be.

- Mi a fene folyik itt?- kérdezte felháborodva. Arca nyúzott volt, amiből arra tudtam következtetni, hogy az éjszakája nem volt valami könnyű.

- Elköltözöm.- válaszoltam szárazon. Arcára kiült a döbbenet.

- Miért?- egy pillantra eltűnt jeges álarca és kétségbeesetten nézett rám.

- Mert itt az ideje, hogy saját szobám legyen, ahol Logannal kettesben tudok lenni, illetve intézni tudjam az esküvővel kapcsolatos ügyeket. Itt kétség kívül nehezen tudnám ezeket megtenni.

- Micsoda? És nekem erről miért nem szóltál? És Logannel kettesben lenni, de hát Damus…- felemeltem a kezem megállt parancsolva a szóáradatának.

- Nem gondolom, hogy minden egyes lépésemről be kellene neked számolnom Gina, és elég nagy vagy már, nélkülem is megleszel. Ott vannak a barátaid és Eric is. Ami pedig Damus illeti, már a múlté. A vele való kapcsolatomat, véglegesen lezártam, és igen szeretnék néha kettesben lenni a vőlegényemmel, ebben mi furcsa van?- hitetlenkedve nézett vissza rám.

- De hát, én nem… de te…az nem lehet. Mi történt veled? Rád sem ismerek.

- Gina, az emberek változnak, ahogy én is. Te is észrevehetnéd már magad. Azzal, hogy állandóan csak a múltat siratod, nem lesz semmi sem jobb. Fogadd el végre, hogy Eric a társad és ez ellen nem tehetsz semmit.- a szavak úgy hagyták el a számat, mint valami parancs. Még én magam is meglepődtem azokon, amiket az előbb mondtam. Gina megvető pillantást vetett rám, szemei könnyektől csillogtak.

- Elnézést kérek, Hercegnő.- hajolt meg előttem, szívére helyezett ököllel.- Engedelmével, most távoznék.- arcán a vonások megkeményedtek. Meggyűlölt. Jogosan. Megváltoztam, és nem előnyömre. Mindenkit elűzök magam mellől, de mindezt csak az ő érdekükben teszem. Bólintottam, majd fájdalommal teli szívvel utolsó pillantást vetve a régi szobámra, elindultam az új szobám és életem felé. Mire odaértem, szerencsére már mindenem el volt pakolva így nekem csak bele kellett szoknom az új helyzetbe.

Igazából nem is szoba volt, ahova kerültem. Egy kisebb lakosztály. Belépve az ember egy hatalmas nappaliban találta magát, a falak krémszínűek voltak, az egész szoba tele antik bútorokkal. Az ablakok hatalmasak, mind drapp selyemfüggönnyel díszítették. A kilátás szemet kápráztató volt. Egész messze el lehetett látni, még a hegyek körvonalai is kivehetőek voltak a messzeségben. Ez egy kis örömmel töltött el, szánalmas kis életemben. Azonban amint beljebb sétáltam rájöttem, hogy ez afféle hálószobával egybekötött nappali. Ugyanis a szoba másik felén hatalmas francia ágy magasodott, amelyen gyönyörű elefántcsont színű, és szintén drapp selyemhuzat volt, tele díszpárnákkal.

Lepakoltam a személyes holmijaimat a fal felé fordított kis mahagóni íróasztalra. Majd ledőltem az ágyamra. Legszívesebben ordítani lett volna kedvem, ahogy a mai nap eseményei végigpörögtek a szemem előtt.

Az asztal felől zörgő hang zavart meg az önsajnálkozásban. Feltápászkodtam és odabattyogtam. A telefonom volt az, és meglepetésemre Gaby hívott.

- Szia Gaby. Mi a baj?- kérdeztem suttogva, nem akartam, hogy esetleg valaki meghalljon, amint „halott” barátnőmmel csevegek.

- Hope. Mit tettél?- hangja zavart volt inkább, mint dühös. Egyből tudtam, hogy a Damussal való szakításunkról van szó.

- Gaby, nem tehettem mást. Nekem meg kell védenem titeket, és ezt csak bizonyos áldozatok révén tudom megtenni. Nem volt más választásom.- próbáltam nyugodtan megmagyarázni neki a helyzetet. Nem akartam, hogy felizgassa magát.

- De ezt akkor sem teheted. Damus… ő teljesen kikészült. Olyan, mint valami kőszobor. Lent a kiskertben ül, és nem mozdul.- épp úgy, ahogy anyám víziójában.

- Igazán sajnálom, de én már nem tehetek semmit. Gaby nekem vőlegényem van, és alig pár hét és összeházasodunk. Ezt a lépést meg kellett tennem, mindannyiunk érdekében. Idővel majd túl lesz rajtam, és ismét megtalálhatja boldogságot, olyasvalaki mellett, aki képes viszont szeretni.

- Hope. El sem hiszem, hogy ezt te mondod. Mi történt veled?- Mégis mi történt volna? Hát senki nem látja itt a lényeget rajtam kívül?

- Most mennem kell, Logan, hamarosan itt lesz. Majd az esküvőn találkozunk. Holnap a maradék elintéznivalót megcsinálom, így minden kész lesz. Jóéjt Gaby. Add át üdvözletem Dariusnak és az apámnak.- nem vártam meg válaszát. Kinyomtam a készüléket és ki is kapcsoltam egyből. A szívem kezdett darabokra hullani. Éreztem, hogy a terhek sokasága lassan túlnő rajtam, és maga alá temet.

Nem volt energiám meg várni, míg Hercegem meglátogat. Vettem egy gyors fürdőt, majd ágyba bújtam. Az éjjel most sötét volt és komor. Csak egy-két csillag világított csak a horizonton. Nem tudtam aludni. A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon, de én csak a plafont bámultam. Úgy éreztem, hogy minden olyan gyorsan zajlik körülöttem. Meg akartam állítani az időt. Meg kellett állnia. Képtelen voltam magam utolérni. A tetteim következményei éhes farkasokként tépték a lelkemet apró cafatokra, ezzel egy végtelen fekete üresség felé taszítva engem.

Folyt.köv.!

Sziasztok!
Köszönöm a türelmeteket, nagyon hálás vagyok. Most, hogy nagyjából túl tettem magam a történteken, és volt egy kiadós shopping túrám, illetve punnyadtam az önsajnálatban, jelentem újult erővel visszatértem. Ma még nem ígérek frisst, de a héten mindenképp jelentkezem és kiderül, ki zavarja meg Hope és Logan romantikus pillanatát!:)
üdv.Hope.

Krízishelyzet!!!

Sziasztok!
Nem szretnék visszaélni a jóindulatotokkal és türelmetekkel, de kicsit csúszni fog a folytatás. Terveim szerint csak pár napot, amíg összeszedem magam. Bővebben ennek az okát a másik blogomon olvashatjátok(http://mylifeas-hope.blogspot.com/) .
üdv. Hope.

A Sorsod nem a Végzeted- 25. fejezet

Sziasztok!
És ahogy ígértem itt a friss. Csak, hogy még izgalmasabb legyen a dolog. A végéért bocsi, de így még izgalmasabb lesz a folytatás és lehet találgatni. Na nem is szaporítom a szót tovább. Jó olvasást és bocsi a helyesírási hibákért, ez is a nyers változat, csak, hogy időben megkapjátok a fejit.:)
Üdv.: Hope.

25. A GYŰRŰ

- Gyere, ülj csak le.- invitált Logan a nappaliban lévő szófára. Kicsit aggódtam, hogy mi miatt jöttünk most ide, de ha valami olyasmi miatt, amit erősen sejtettem, akkor sem szabad őt visszautasítanom. Ez a kötelességem! Ez a Sorsom.

- De nem a végzeted…- visszhangzott a fejemben egy hang. Felkaptam a fejem, de nem volt senki a helységben rajtunk kívül.

- Valami baj van?- nézett rám Logan aggódó tekintettel.

- Oh, nem semmi baj.- legyintettem, miközben igyekeztem könnyed hangot megütni és mosolyogni. Mintha az égvilágon semmi gond nem lenne…

- Hope, ha van valami…- de belé fojtottam a szót. Éreztetnem kell vele, hogy már túl tettem magam Damuson, még ha ez nincs is így. Tudnia kell, hogy már csak ő számít, senki más. Boldoggá fogom tenni. Mindenkit boldoggá fogok tenni.

- Nem, tényleg jól vagyok. Nos, miért hoztál ide?- hirtelen megváltozott az arckifejezése. Ha nem ismerném, azt hinném ideges.

- Igazából arra gondoltam… nos, szóval…- erősen kellett magam kontrollálni, hogy ne kezdjek el nevetni, annyira viccesen nézett ki, ahogy ez a hatalmas férfi, előttem elbizonytalanodik. Egy bátorító mosolyt küldtem felé. Mély levegőt vett és beszélni kezdett.

- Tudom, hogy nincs ínyedre ez a házasság velem, és meg is értem. A részemről örülnék neki, ha magam mellett tudhatlak. Éppen ezért arra gondoltam, hogy mivel pár hét múlva itt az idő, talán… Szóval, hajlandó lennél ténylegesen elfogadni ezt a gyűrűt?- letérdelt előttem, és a zsebéből azt a gyűrűt vette elő, amit akkor húzott az ujjamra, mikor az eljegyzés volt.

Mondhatni, elakadt a szavam. Először mérges lettem. Mégis, hogyan kérhet tőlem ilyet? Aztán a szemeibe néztem, ami igencsak nagy hiba volt. Láttam a reményt, a reményt, hogy ha Holly már számára nem is létezik, talán én valamennyire pótolhatom őt. Végülis miért ne? Úgy sincs veszteni valóm.

- Igen.- böktem ki nagy nehezen ezt a rövidke kis szót. Úgy tűnt meglepte a válaszom, mert egy pillanatig merev arccal nézett rám. Mintha arról próbálna meggyőződni, hogy igazat mondok-e, vagy csak az idegeit húzom. Aztán, eluralkodott rajta a megkönnyebbülés és őszinte boldogságot sugárzó mosoly jelent meg az arcán.

Tudtam, hogy ez valójában csak olyan, „így mindkettőnknek könnyebb lesz” mosoly volt, de jól esett. Logan nem volt számomra teljesen közömbös, ezt be kellett, hogy valljam magamnak, noha Damus miatt ez a gondolat csak a tudatalattimban létezett, mélyen elrejtve. Most azonban, hogy a körülmények megváltoztak, rá kellett jönnöm, hogy Hercegem többet jelent számomra, pusztán barátnál, vagy egy védelmező bátynál. Valamiféle vonzalmat éreztem iránta, amit ha erősen táplálok az elkövetkezendő időkben talán még boldog is lehetek vele.

- Köszönöm.- válaszolta odaadó melegséggel. Hogyan haragudhatnék rá, hiszen annyira kedves és megértő velem szemben. Bűntudat töltött el, amiért állandóan azt kellett hallgatnia, hogy mennyire rossz nekem ez az egész, pedig neki is legalább annyira szörnyű volt ez a helyzet, ő még is elfogadta.

Megfogta a kezemet, és az aranyszínű karikagyűrűt az ujjamra húzta.

Pár pillanatig csak néztem a kezemet, az ujjamon a gyűrűvel. Kicsit furcsa érzés volt. Mintha egy bélyeg lenne rajtam. Aztán erőt vettem magamon, és lenyeltem az aggályaimat.

Percekig tartó kínos csönd állt be közénk. Egyikünk sem tudta, mi legyen most, végül én törtem meg a csendet, ami kezdett már kissé fojtogató lenni számomra.

- Azt hiszem, most megyek. Beszélnem kellene Ginával pár dologról.- elég átlátszó kifogásnak látszott az érvem, de jobb nem jutott eszembe. Azt mégsem mondhattam, hogy ez így egyszerre túl sok volt nekem, és nem akarok Logan közelében lenni. Ő azonban megértően bólintott, és segítő kezet nyújtva talpra állított. Azonban, mikor elindultam volna, ettől a fránya magas sarkútól kibicsaklott a bokám, és ha Hercegem nem kap el, biztosan nagy esés lett volna a vége. Azonban a nagy lendülettől, így mindketten a szófára estünk.

- Jól vagy?- kérdezte, aggódó arccal, de nekem csak egy bólintásra futotta. Arca, és hívogatóan telt ajkai vészesen közel kerültek hozzám. Elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem abba a búskomor, de mégis reménykedő szempárba. És ezek után képtelen voltam az eszem azon részére hallgatni, amely sikítva próbálta tudtomra adni, hogy amire készülök, életem egyik legnagyobb baklövése lesz. Azonban nem bírtam ellenállni. Annyira magával ragadott az érzés, hogy önkéntelenül is karjaimat Logan nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz. Hercegem szaporábban kezdte venni a levegőt és szemében apró szikrája gyulladt annak a tűznek, ami régebben mindig ott volt jádezöld szemeiben.

A hideg ajkak súrolták az enyémeket. Mintha áram csapott volna belém. A szívem ki akart ugrani a helyéről, mert valami ismeretlen új érzés kerített hatalmába. Hercegem kicsit visszahúzódott, de abban a pillanatban utánakaptam és megcsókoltam. Először meglepődött, de aztán bele ment a játékba. Visszacsókolt. Megragadta a derekam és a szófához szegezett. Morgásszerű hang hagyta el a torkát, majd ajkaival ismét lecsapott az enyémekre.

Ha belegondolok, nem volt olyan rossz, sőt nagyon is jó volt. Nem tudom, mi volt az, ami hatalmába kerített és ilyesmire vett rá, de határozottan feledtette velem a problémáimat, hacsak pillanatnyi időre is, de úgy éreztem, hogy megállt az idő és most csak mi ketten vagyunk. Be kellett, hogy valljam magamnak valami képpen mégis vonzódtam Loganhez, csak eddig elnyomtam magamban ezt az érzést. Most azonban nem volt akadálya annak, hogy nyíltan felvállaljam, többé már nincs mi miatt közömbösséget mutatnom iránta. Hagytam, hogy nyelvével behatoljon a számba, és kényeztessen.

Levegő után kapkodva váltunk szét. Mindketten kipirult arccal néztünk egymásra. Kicsit bűntudatom volt. Szegényt teljesen összezavarhattam. Hiszen eddig annyira elutasító voltam vele, és most egyszer csak én támadom le.

- Sajnálom.- suttogtam, miközben próbáltam a ruhámat kisimítani, hogy ne legyen annyira feltűnő, épp most „hancúroztam” a vőlegényemmel.

- Ne, kérlek.- visszakozott. Óvatos pillantást vetettem rá. Legnagyobb meglepetésemre, nem volt dühös, még csak nem is volt szomorú, kivéve azt, ami mindig ott volt a szemében Holly elvesztése miatt.- Én köszönöm.- suttogta most ő a szavakat. Elpirultam és el kellett kapnom róla a fejem. 

- Azt hiszem, most már tényleg indulnom kell.

- Rendben. Nekem is még van pár elintézni valóm.- öltötte magára ismét arisztokratikus arckifejezését. Ezt szerettem benne. Mindig tudta, mikor kell témát váltani.

Egy búcsúcsók kíséretében visszaballagtam a szobámba és kibújva a cipőmből, az ágyamra vetettem magam. Kicsit összezavarodtam. Egyik pillanatról a másikra óriási bűntudat lett úrrá rajtam. Olyan volt, mintha, nem is tudom. Olyan érzésem volt, mintha megcsalnám Damust.

De mégis mit tehettem volna. Ő már a múlt. Nem siránkozhatok állandóan őmiatta. Ő is azt gondolja, hogy mi már sosem lehetünk együtt, akkor miért ne tehetném azt, amit? Mégis szörnyen éreztem magam. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Muszáj volt elmennem egy kicsit. Most egyedül kellett lennem.

Gyorsan átöltöztem, majd az irataimat magamhoz véve, lementem az Akadémia alagsorába és bepattantam az autómba.

Pár perccel később már az országúton száguldottam, jóval többel a megengedett sebességnél. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. A szemeimet már elhomályosították a könnyek, amik időközben előtörtek és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, benedvesítve a ruhámat.

Nem tudtam merre, vagy hová megyek egyáltalán, csak el akartam tűnni, egy kis időre. Nem menekülni akartam, pedig nagyon úgy tűnt, hogy azt teszem, inkább menedéket keresni. Egy helyet, ahol csak magam lehetek, ahol végre megszabadulhatok a fájdalomtól, amit az élet fura fintora okozott nekem.

Valaki követett. Nem rég vettem észre, hogy egy fekete terepjáró valahogy mindig mögém kerül, tartva a távolságot, de számomra éppen elég érthetően sugározva, hogy nem akarja, hogy lerázzam. Már csak ez hiányzott. Nagyon reméltem, hogy nem valami vérszopó kíván épp most eltenni láb alól, mert baromira nem volt kedvem hozzá. Gyorsítottam, majd amint lehetett lehajtottam egy mellékútra. Rejtélyes rajongóm követett. Hiába próbáltam Forma1-es pilótákat megszégyenítő trükkökkel lerázni, elég jó vezetőnek bizonyult. Feladtam. Végülis mi rossz történhet? Esetleg egy vérszopóval hoz össze a sors és megpróbál kinyírni. Félreálltam és vártam, mi következik.

Ahogy gondoltam követőm is így tett. Kezemben tűzlabdát idéztem és kiszálltam az autóból. Vártam. Jobbnak láttam, ha verekedésre kerül sor, akkor nem az autómnak kell majd a csata borzalmait elszenvednie, hiszen az egyetlen dolog volt, amit Damustól kaptam.

Pár pillanat múlva egy sötét alak szállt ki az autóból. Magas, kigyúrt alakja volt. Nem ember volt, erre egyből rájöttem. Viszont, morának kicsit lassú, így maradt a nem ellenség, csak valami kíváncsi némber, aki bajba akar keveredni. Nem láttam az arcát, mert baseballsapkát húzott a fejére és még a kapucnit is magára húzta. Nem rossz húzás. Azt biztosan tudta, hogyan rejtse el a kilétét. Idegesen kezdtem toporogni.

- Na, jó ez kezd kicsit unalmas lenni. Ki maga és mit akar tőlem.- mondtam, kicsit ingerülten. Nem válaszolt, de elindult felém. Fejét a lehajtotta. Remek. Úgy tűnik, egy önkéntes öngyilkos jelölttel van dolgom. Támadóállásba helyezkedtem, és tűzlabdát idéztem elő.

- Hé, haver, ha nem akarsz ropogósra sülni, akkor fogod magad és elhúzol.- mélyről jövő nevetés volt a válasz. Hát, ha ennyire viccesnek találja ezt, nekem mindegy. Elhajítottam a labdát, de legnagyobb meglepetésemre, simán kikerülte. Még csak különösebb erősfeszítésébe sem került, hárítania a támadásomat. Kezdtem bepöccenni. Valami ismeretlen, aki elrontotta a szökésemet, még jót is szórakozik rajtam, és könnyű szerrel kivédi a támadásaimat. Lehet ennél, szörnyűbb napom? Miért ver engem a sors, de komolyan? Ennyire rossz ember lennék? Ezeket, a kérdéseket, egyenesen Selenenek címeztem. Nem hittem el, hogy ezt komolyan velem csinálja. Annyi gonosz ember van a Földön. Szívassa inkább őket, ahelyett, hogy nekem kreál ilyen programokat.

Vártam, hogy esetleg visszatámad Mr. Sötétúr, de csak továbbra is lassan, súlyos léptekkel közelített felém. Ismét elhajítottam egy tűz labdát, de meg se kottyant neki kikerülni. Na jó, most mégis mi a fenéhez kezdjek? Túl fáradt voltam és kimerült az ilyen játékokhoz.

- Jól van, feladom. Mondja meg, mit akar, és essünk túl rajta.- még pislogni sem volt időm, máris előttem termett. Hatalmas alakja teljesen beborított. Ijedtemben teljesen az autóm ajtajára lapultam. Arcát még mindig nem mutatta meg. Éppen arra készültem, hogy leleplezem, mikor még közelebb húzódott hozzám. Oké, most már kezdtem félni. Egyszerűen mozdulni sem bírtam, mintha láthatatlan bilincsek tartanának mozdulatlanul. Támadóm hűvös lehelete a fülemet csiklandozta, és fura bizsergést okozott bennem. Oké, azt hiszem, a testem kezd megbolondulni. Nem szokásom izgalomba jönni, titokzatos, ismeretlen perverz állatoktól.

Nem mertem mozdulni. Ha valami pszichopata állat karmai közé kerültem, jobbnak láttam elkerülni a hirtelen mozdulatokat, és nem próbálkozni a szökéssel, mert még a végén meg talál gyilkolászni ez a titokzatos idegen. Hűvös ajkak érintették a nyakamat. Az érzéstől lábaim remegni kezdtek, és ha „támadóm” nem tart meg, nagy valószínűséggel összecsuklom.

- Kérem…- nyöszörögtem, mert testemnek nem tudtam parancsolni. A válasz egy elégedett morgás volt. Nagyszerű. Remélem legalább, ha megerőszakol ez a perverz állat, nem itt helyben fogja meg tenni. Ajkaival ismét végig súrolta a nyakamat. Megremegtem.

- Elég…- szakadt fel belőlem egy sóhaj, miközben önkéntelenül is hozzádörgölőztem az izmos férfi testhez. Elhúzódott, amit testem csalódottsággal fogadott, de a következő pillanatban ismét közel hajolt hozzám, és végre megszólalt.

- Csak ha megígéred, hogy nem hagysz el.- agyam azonnal kapcsolt, amint felismerte az őrült szexi hangot. Valahogy kiszabadítottam az egyik karomat és lerántottam támadómról az arcát rejtő kapucnit.

Első reakciómban nem tudtam eldönteni, hogy mérges legyek, vagy inkább örüljek, végül egy huncut mosoly kíséretében ennyit mondtam.

- Logan Whitesun, ez nagyon gonosz húzás volt.- csibészes félmosolyt eresztett, majd fölém hajolt és lágyan megcsókolt. Beletúrtam tüsi hajába és hagytam, hogy a vágy átvegye felettem az irányítást. Ő sem fogta vissza magát. Meleg keze, hamarosam már felhevült testemen vándorolt egyre feljebb. Kissé megemelt, én pedig kihasználva az alkalmat, lábaimmal átkulcsoltam a derekát. Éreztem egyre keményedő férfiasságát, ami igencsak izgatólag hatott rám. Kicsit kibújt belőlem a kisördög, és őt ingerelve többször is hozzádörgölőztem.

A közelből zajt hallottam, Logan meg sem rezdült, úgy tűnt neki nem tűnt föl. Egy pillanatra, elszakadtam tőle, amin egy kicsit meglepődött. Elnéztem a válla felett, de már csak a dühtől tajtékzó fekete szempárt láttam, ami egyenesen felénk közelített…

A Sorsod nem a Végzeted- 24. fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem itt a kövi feji. Még a nyers változat, remélhetőleg holnapra már meglesz a javított változat is, ha az istenek is úgy akarják és az én drága Bétám vissza kapja a netjét.:(
Addig is jó olvasást és várom a vissza jelzéseket!
üdv.:Hope.

24. ISTENI SUGALLAT

Egész éjszaka forgolódtam az ágyamban. Az agyam folyamatosan kattogott. Ki kellett találnom valamit, méghozzá igencsak gyorsan, hogy a barátaimat biztonságban tudhassam. Emellett még valahogy el is kell jutnom Gaby esküvőjére. Valamikor pirkadatkor úgy döntöttem ahelyett, hogy a szobámban szenvedek az álmatlanságtól, inkább sétálok egyet. Bár odakint igencsak hűvös volt az idő, mégis a nap sugarai lassacskán kezdtek előbújni a horizonton, rózsaszínbe burkolva az eget, akár a vattacukrot.

Gyorsan felöltöztem, próbáltam olyan ruhákat összeválogatni, amik inkább az előző életemben jellemeztek, így a korai kelők kevésbé ismerhettek fel és kaphattam néhány magányos órát.

Lebandukoltam a könyvtárba és régi krónikákat olvasgattam, de most kicsit unalmasnak tűnt ez az elfoglaltság, így hamar befejeztem. Még mindig korán volt, így visszasétáltam arra a folyosóra, ahol a szobám volt. Csak kicsit tovább mentem, végül azon kaptam magam, hogy olyan helyen járok, ahol eddig még soha. Itt nem égtek lámpák, régi fáklyatartók voltak a falakra függesztve, amik, ki tudja, mikor láttak utoljára fényesen lobogó tüzet. Kivettem egyet a tartójából és meggyújtottam. A folyosókon most árnyak suhantak keresztül, ahogy a ledér fény megvilágította előttem az utat. A falakon régi festmények lógtak, híres harcosokról és nemesekről. A végig sétáltam a folyosón, ami egyszer csak balra kanyarodott, és így elém tárultak újabb ismeretlen zugai az Akadémiának. Itt nem festmények lógtak a falakon, hanem ajtók álltak. Mindegyik ajtó valamit rejtett. Én találomra benyitottam egybe, ami szerencsémre nem volt bezárva. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót és körbe kémleltem. Szerencsére találtam még pár fáklya tartót, így azokat is meggyújtottam, és a kezemben lévőt is elhelyeztem egy tartóba. Most, hogy már jóval világosabb volt ebben az eldugott szobában, körül nézhettem.

Mindenütt por és pókháló volt, a tárgyak letakarva fehér lepedővel, a gyönyörű rózsaablak, ami az egyedüli fényforrást jelentette a szobában, koszos volt, így a fény nem jutott át a gyönyörű színes üveglapokon. Az ablak alatt egy kis emelvény volt, és ha jól tippeltem egy zongora állt rajta. Odasétáltam és lehúztam róla a fehér anyagot. Egy gyönyörű fekete versenyzongora látványa tárult elém. Úgy tűnt a lepedő megvédte az idő múlásától, mert úgy nézett ki, akár egy vadonatúj hangszer.

A zongora előtti kis széket leporoltam és leültem. A zongora fedelét felnyitottam. Bár nem igazán konyítottam a zongorázáshoz, úgy gondoltam egy próbát megér a dolog. Lenyomtam egy billentyűt. Egy gyönyörű, és tiszta hang szólalt meg. Elkaptam a kezem, kicsit megijedtem. Ekkor vettem észre valamit. A billentyűk fölött valami bele volt vésve a fába. Kicsit már kopott volt az arannyal vésett szöveg, de azért még olvasható. Régi stílusú kacifántos betűkkel írták. Ez állt rajta.

Sok szeretettel az én drága egyetlen Skyomnak.

Nem kellett sok idő, elég volt pár pillanat, míg rájöttem valamire. Ez a zongora, ahol éppen ültem, az anyámé volt. Életemben talán először, amire emlékszem is, érintettem olyan dolgot, ami az édesanyámé volt. Könnyek gyűltek a szemembe. Hirtelen olyan üresnek éreztem magam. Egyedülinek és elhagyatottnak. Dühös voltam, amiért nem volt mellettem, és elhagyott. Miért ő? Miért neki kellett meghalnia? Miért kellett a hős mártírt játszania?

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, mikor ismét megszólalt a zongora. Meglepetten néztem a billentyűkre, amelyek maguktól játszottak egy gyönyörű és valahonnan oly ismerős dallamot. Aztán abbamaradt. Arcomat kellemesen hűvös szellő csapta meg, friss óceán illatot hozva magával. Elmosolyodtam. Ő volt az, itt volt velem.

- Mindig itt voltam, csak te nem figyeltél a jelekre.- halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy ijedtemben ugrottam egyet, aminek következtében a szék, amin ültem megbillent és hátra estem. Halk kuncogást hallottam. Hajamat kifújva az arcomból láttam csak meg. Egy haloványan világító női alakot. Egy gyönyörű női alakot. Olyan volt, akár egy tündér, vagy egy angyal, igen, az angyal sokkal jobb szó volt erre.

- Ki vagy te?- tettem fel az ostoba kérdést. Tudtam én jól, ki ő, csak féltem el is hinni, amit látok. A nő közelebb siklott hozzám, szemöldökét összeráncolta, mégis huncut mosoly ült a szája sarkában.

- Most meg kellene, hogy sértődjek.- válaszolt kis éllel a hangjában, majd leguggolt velem szemben, aggódó pillantást vetve rám.- Komolyan nem ismersz meg, kicsi Hopeihém?- hát ilyen becenevet sem kaptam még senkitől, de valahogy mégis olyan ismerős volt. Mintha hallottam már volna valakitől, csak nagyon régen volt. A nő szemébe néztem. És ekkor megláttam. Egy kisbabát ringat, miközben egy altatót dúdol neki. Egy férfi lép be a szoba ajtaján és odasétál hozzájuk. A kisbaba homlokára apró puszit nyom, a nőt szerelmes csókkal ajándékozza meg, majd mindketten egyenesen rám néznek. A férfi Lucas volt, az apám, de akkor a nő…

- Anya?- tettem fel a badar kérdést, de ő aprót bólintott és szeméből apró könnycsepp szaladt végig az arcán.

- Igen, én vagyok.- hangja most halk volt, még suttogásnak is kevés. Az arcát fürkésztem. Szemei tengerzöldek voltak, arca kissé sápadt, de azért volt színe. Haja világosabb volt, mint az enyém. Mégis a tekintete, mintha az én tükörképem lenne. Tényleg ő volt az.

Szemeimet elöntötték a könnyek és a nyakába vetettem magam. Bár nem volt szilárd alakja, hogy is lett volna, hiszen már halott, mégsem zuhantam keresztül rajta. Éreztem a bőrének melegét, annak friss óceán illatát, amire már nem is emlékeztem. Szorosan hozzábújtam, ő pedig megint azt az altatót dúdolta, miközben a hajamat simogatta és ringatott, akár egy kisbabát. Lassan kezdtem megnyugodni.

Felnéztem rá, és most már kezdtem kíváncsi lenni, miért is jött el csak most, miért nem láthattam eddig?

- Tudtam, hogy a kíváncsiság egyszer felülkerekedik rajtad.- mosolyodott, majd abbahagyta a hajam cirógatását. Felültem és szembe fordultam vele. Már furdalta az oldalamat, hogy mi az oka, a látogatásának.

- Nos, nem halogathatom tovább a dolgot, az én időm is véges.- arcáról most eltűnt a vidámság és az öröm. Komoly volt, talán olyan, mint amilyennek az ellenségei láthatták, mielőtt szörnyű haragjával lesújtott, mikor még a vérszopók ellen, és értünk harcolt.

- Figyelmeztetni jöttem. Hope, nagy veszély leselkedik rátok, ki kell tartanotok, főleg neked. Ne engedd, hogy egy apró félreértés mindent tönkre tegyen. Tudom, hogy most össze leszel zavarodva, de a Végzeted olyan közel van, csak küzdened kell érte.- nem igazán értettem. Most azt akarja mondani, hogy küzdjek Damusért? De hát ő akarta, hogy Loganhaz menjek.

- Az a hajó már elment. Damus már nem szeret, ott van az a másik lány, elég hamar túl tette magát rajtam.- anyám elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

- Biztos vagy te ebben?- bólintottam szilárd elhatározottságtól vezérelve. A kezét kinyújtotta és a rózsaablak felé mutatott. Ott most homályos foltok jelentek meg és eltűnt az ablak. Egy kert képe jelent meg. Tavasszal gyönyörű lehetett, most azonban már csak az elszáradt virágok és sárguló levelű fák jelezték az elmúlt évszakok gyönyöreit. Egy sötét alak ült az egyik tölgyfa tövében. Nem láttam jól ki az. Az alak a távolba meredt, vonásaiban a világ összes fájdalma jelen volt.

A kép élesedni kezdett, az ismeretlen arca világosodott, éles, markáns arcának vonalai egyre jobban kivehetőbbek lettek. A szemeiben halvány parázsló tűz jelezte az életet.

- Damus.- kaptam a számhoz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban van. Anyámra kaptam a tekintetemet.- De az a lány, Ania, én láttam őket.

- Nézd meg jobban! Biztosan azt láttad, ami valójában történt?- válaszolt sejtelemes hangon és ismét az előttünk játszódó jelenet felé fordította a fejét.

Ismét az ablak felé néztem. Most felemelte a fejét. Egy női alak jelent meg. Ania. Arcán aggodalom tükröződött. Leült Damus mellé, és kezét Damuséba kulcsolta. A szívem összeszorult a látványtól. Az előtörni készülő könnyeimet próbáltam elnyomni.

- Nézd meg jobban! – kaptam a bátorító utasítást anyámtól. Kinyitottam a szemem és próbáltam mást látni, nem azt, amit jelenleg gondoltam.

- Hiányzik, ugye?- szólalt meg a lány, kutató pillantással nézve, drága Damusomra.

- El sem tudod képzelni mennyire. Azt hiszem, mikor otthagytam, nemcsak az ő szívét törtem össze, hanem az enyémet is porrá zúztam. Ani, én nem tudom, hogy ki fogom-e bírni.- válaszolt Damus, miközben fájdalmas tekintete találkozott a lányéval.

- Akkor mégis mire vársz? Menj vissza és mond meg neki, hogy még mindig szereted!- pattant fel a lány, hangja kissé ingerülté változott.

- Nem lehet Ania. Hope a Dimur herceghez megy hozzá. Ez a törvény.

- És téged mikor állított meg a törvény? Damus, nem is ismerek rád. Te a törvényen kívüli, most képes lennél hagyni, hogy a „párod” másé legyen, egy hülye egyezség miatt?- hitetlenkedve bámultam a jelenetet. A lány nem az új barátnője volt. Ez a lány épp arra akarta rávenni, hogy jöjjön vissza. Félreismertem. Sőt félreértettem mindent. Nincs köztük semmi, puszta barátságon kívül, én meg azt hittem, hogy már nem is számítok Damusnak.

- Nem megyek vissza. Nem zavarhatom össze megint. Sosem fogom elfelejteni, azokat a csodás pillanatokat, amiket okozott nekem, de valljuk be, a mi kapcsolatunknak nem volt jövője. Én mora vagyok, ő pedig minden vámpírok leendő Királynője. Az ő helye ott van, nekem pedig itt. És ez a beszélgetést lezártunk Ania. Nem akarok erről többet beszélni.- pattant fel Damus, és szemei szikrákat szórtak a lányra, majd elviharzott. Ania megcsóválta a fejét és utána ment.

A kép halványulni kezdett és ismét csak a kosztól és portól belepett ablaküveget láttam.

- Nos? Még mindig ugyanaz a véleményed?- kérdezte anyám sejtelmes mosollyal az arcán.

- Nem. De Damusnak igaza van. Sosem lehettünk volna egy pár.- megcsóválta a fejét.

- Hope, drágám. Jól gondold meg, amit teszel, a döntéseinknek következménye van, amiket már nem csinálhatunk vissza. Néha talán éppen azzal hozol jó döntést, ha nem szabályok szerint cselekszel. Ezt jól vésd az eszedbe.- közelebb hajolt és szorosan magához ölelt. Tudtam, hogy itt a búcsú ideje. Szorosan hozzá bújtam, és még egyszer beszívtam a bőrének illatát, hogy mindig emlékezhessek rá.

- Szertelek, kicsi Hopeihe.- súgta a fülembe.

- Én is szeretlek anya.- válaszoltam, miközben egy könnycsepp csorgott le az arcomon.

Kibújtam az öleléséből. Felállt, majd alakja kezdett egyre halványodni, míg végül ismét csak az a hűs szellő maradt utána. Felálltam és megtöröltem a szemeimet.

Leporoltam a ruhámat és úgy döntöttem ezt a szobát rendbe fogom tenni. Nem tudom mennyi időt töltöttem bent, de sok mindenre bukkantam a takarítás közepette. Találtam egy festményt, ami anyámról készült. Még fiatal volt, talán annyi idő, mint most én. Gyönyörű fehér ruha volt rajta, nyakában az a nyaklánc, amit most én hordok és fején ott volt a rangját jelző tiara is. Mellette olyan törpének és senkinek éreztem magam. Ő olyan fenséges volt. Ezt a festményt a zongorával szembeni falra tettem, hogy amikor játszom, az ő arca nézhessen vissza rám. Már csak meg kellett tanulnom zongorázni, de ez mellékes.

Találtam még pár régi bútort is, amelyek szintén fehér leplek alatt voltak és semmi bajuk nem volt hála az anyagnak, amit rájuk terítettek. Amikor elkészültem, nagy örömmel konstatáltam, hogy ez a szoba valaha egy afféle szalonként vagy nappaliként üzemelt. Volt egy olyan érzésem, hogy előttem anyám használta ezt a szobát. Vajon mások tudták, hogy ez a szoba egyáltalán létezik?

Nem voltam benne biztos. Amikor végeztem, úgy döntöttem visszamegyek az Akadémia élettel teli részére, mert biztos már hiányoltak. Óvatosan visszaosontam a lakott részhez az épületben és elvegyültem a diákok között. Már ha a jelenlétem nem keltett volna feltűnést.

Gyorsan végigszáguldottam a folyosókon, majd mikor a szobámhoz értem árnyként surrantam be. Ledőltem az ágyamra és kifújtam a bent tartott levegőt.

- Csak, hogy előkerültél.- szólalt meg Gina jéghideg hangon, amitől kis híján szívrohamot kaptam. Felültem és értetlen arccal bámultam rá.

- Logan égen-földön keres téged. Jelenésetek van Lunánál.- mondta félvállról, majd az eddig kezében tartott könyvbe temetkezett ismét. Most vettem csak észre, hogy egy új karkötő van a kezén. Valószínűleg Erictől kaphatta, bár számomra kicsit furcsa volt, hogy Gina ezt az ajándékot elfogadta tőle.

Gyorsan lefürödtem és kerestem valami olyan ruhát, ami rangomhoz illő volt. Mégsem mehetek farmerban egy ilyen megbeszélésre.

Végül egy hosszú fehér, félvállas ruha mellett döntöttem, aminek a derekán fehér selyem szalag futott végig, hozzá egy szintén ilyen színű magas sarkú cipő mellett döntöttem, és csak reménykedni tudtam, hogy nem esek majd el út közben, ékszer gyanánt pedig egy fülbevalós nyaklánc együttes mellett döntöttem, fehér gyöngyökkel. Hajamat hagytam kiengedve, nem akartam vele bajlódni. Talán így is éppen elég megfelelően nézek majd ki, mert volt egy olyan érzésem, hogy Lunán kívül a tanács tagjai is ott lesznek. És ha a külsőmmel jelzem irányukba, hogy igenis nemes vagyok, talán jobban meg lehet nyerni őket.

Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és a tükörképemet bámultam a tükörben, elborzadtam magamtól. Máris olyanná váltam, mint a többi nemes. Miért is jár az én fejem más felfuvalkodott hólyagok megnyerésén? És miért akarok úgy kinézni, ahogy neki megfelelő lenne. A válasz adott volt. Mert ez a dolgom. Ez a magamfajták élete. Másoknak megfelelni és úgy keverni a lapokat, hogy a vizet a magunk malmára hajtsuk.

Kopogtak. Logan kukucskált be az ajtón. Megpördültem és bűntudatosan lesütöttem a szemem.

- Ó, hát megkerültél. Már azt hittem, világgá mentél.- mondta enyhén dorgáló hangnemben, de mégis érezni lehetett egy kis mosolyt is az arcán. Felnéztem, és én is apró mosolyt küldtem felé.

- Bocsánat. Kicsit elszaladt az idő.- Hercegem megcsóválta a fejét, majd a kezét nyújtotta. Mély levegőt vettem, és próbáltam a nemrég Damusról megtudott információkat az agyam leghátsó zugába kotorni. Nekem Logan a társam! Őt kell szeretnem. Elfogadtam a kezét, ő pedig magához húzott és puszit nyomott az arcomra. Nem ellenkeztem, igyekeztem az új helyzethez alkalmazkodni. Kisétáltunk a szobából és egyenest Luna irodája felé mentünk.

Logan magyarázott valamit arról, hogy mi miatt van jelenésünk, de nem nagyon figyeltem. Testőrök kísértek végig a folyosókon, a diákok pedig utat engedtek nekünk, miközben az illem által megkövetelt tiszteletteljes meghajlással fejezték ki hűségüket irántunk. Elszorult a torkom. Nem kezdhettem el mindenki szeme láttára bőgni, az egyenlő lett volna azzal, ha kikürtölöm a világnak, hogy boldogtalan vagyok. Nem. Ehelyett kedves mosollyal biccentettem valamennyiük felé, egészen, amíg oda nem értünk Luna irodájához.

Most nem kopogtunk, benyitottunk, mire nem nagy meglepetésemre a bentlévő tanácstagok és Luna is felállt és meghajolt előttünk. Egy afféle kerek asztal volt most a helyiségben, amelynek két asztalfőjén mi foglaltunk helyet. Amint leültünk a többiek is követték a példánkat. Ekkor Luna vette magához a szót.

- Köszönöm, hogy mind eljöttetek erre a megbeszélésre. A mai téma leginkább az esküvő lesz. Mint mindannyian tudjuk a Hercegnő már a termékeny időszakában van, ami azt jelenti hamarosan, pontosabban pár hét múlva, ami a következő teliholdkor lesz. Készen áll majd a termékenységi szertartásra.- Megkövülten hallgattam a Főpapnő szavait. Pillantásom Loganre vándorolt. Ő rezzenéstelen arccal nézett maga elé, de szemeiben mélységes bűntudat tükröződött.

Olvastam erről a szertartásról, és meg kell hagyni elég barbárnak tartottam. Nagyon reménykedtem, hogy ez velem nem fog megtörténni, ugyanis ebbe nem vagyok hajlandó belemenni. Sok mindent feláldozok, ha kell, de a becsületem nem adom. Ez a szertartás megalázó, ha a nők szemszögéből nézzük. Kiterítve, mint egy állat, arra várva, hogy férfi, akit csak az ösztön vezérel, erőszakosan magáévá tegye, nekem brutálisnak tűnt. És mindenképp a női nem lealacsonyítását jelentette.

- Nos, bár a szertartás azt kívánná, hogy az ősi példát kövessük, hosszas megbeszélések után a Herceg úgy döntött nem az ősi rituálé szerint fog zajlani a szertartás.- egy kő esett le a szívemről. Hálásan megszorítottam Logan kezét, mire egy kis mosollyal válaszolt.- természetesen a szertartásra az esküvő utáni éjszakán kerül sor, pontosan éjfélkor, mert akkor a legnanagyobb az esélye annak, hogy a Hercegnő teherbe is esik.- Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ. Most Logantől érkezett egy kézszorítás, de inkább afféle „nyugodj meg” gesztus volt tőle. Könnyű azt mondani, épp, hogy férjhez megyek már gyerekem is lesz. Mondhatni remek.

- Remélem ezzel mindenki egyet ért, és nincs senkinek sem ellenvetése.- mivel senki sem szólalt meg, Logan pedig figyelmeztető pillantást vetett rám, én is hallgattam, így Luna ezt beleegyezésnek vette.

- Az esküvőt a nagyteremben fogjuk tartani, a meghívók már ki lettek küldve a nemesi családoknak. Ezen alkalommal a médiát kizárjuk az eseményből, mivel ez egy ősi szertartás lesz, és az embereknek nem kell tudni róla.- beleegyező morajlás futott végig az egybegyűlteken. Ezzel kivételesen én is egyet értettem. A továbbiakban már csak jelentéktelen témák jöttek elő, mint a dekoráció, az esküvő menete és egyebek. Mint megtudtam az átváltozásom is az esküvői szertartás alatt fog végbemenni, amin már meg sem lepődtem. Már alkonyodott, mire végeztünk. Nagyon örültem neki, mert már kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

Illendően elköszöntünk a tanács tagjaitól, majd Logan, ahelyett, hogy a szobámba kísért volna, az ő lakosztálya felé vettük az irányt. Nem ellenkeztem, hiszen a mai után már csak egy marionett bábunak éreztem magam, de nem is nagyon akartam más lenni. Belefáradtam az állandó ellenkezésbe. Luna megkapja, amit akar, és akkor talán végre mindenki megnyugodhat, és boldog lehet.

A Sorsod nem a Végzeted- 23. fejezet

Sziasztok!
Végre vége. Megértem. Köszönöm a türelmeteket és a támogatásotokat, nagyon sokat segített. Most viszont már itt vagyok 100%-osan  és amilyen gyakran lehet jön majd a friss. Nem is húzom tovább az időt, itt van a 23. fejezet. Remélem teccik és adtok visszajelzést.
Jó olvasást!
Üdv.:Hope.

23. BABADÖMPING

Hazafelé gyorsan beugrottam egy butikba és vettem pár ruhát, meg cipőt annak érdekében, hogy Shadowval el tudjam hitetni, valójában elaludt út közben, én pedig hagytam pihenni és egyedül vásároltam.

Hál’ istennek nem gyanakodott mikor beadtam neki a mesét, sőt. Gyanúsan nem kérdezősködött.

Csendben haladtunk egymás mellett, amíg felértünk az alaksorból az iskola folyosóira. Furcsa volt. Minden bizonnyal valami baj van vele. Shadow sosem mutatta ki a magánéleti problémáit, most mégis, mintha minden az arcára lenne írva. Ki kellett derítenem. Talán, valami történt közte és Noah között? Nem akartam találgatni, ezért a legegyszerűbb az volt, ha ráveszem, mondja el nekem.

Amint a szobámhoz értünk kinyitotta nekem az ajtót, úgy, hogy közben minden bevásárló szatyrom nála volt, ami kész mutatványnak tűnt tőle. Nem tehettem róla, egyszerűen ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza a cuccaimat. Nem tudtam vele mit csinálni, ha neki az okoz örömet, hogy körbeugrálhat, mint valami pincsikutya, akkor kedves egészségére.

Előre mentem és ledobtam a kabátomat az ágyamra. Azt hittem jön ő is, de csak állt az ajtóban.

- Jaj, gyere már be!- förmedtem rá kicsit szigorúbban a kelletténél.- a szatyrokat csak tedd az ágyamra.- intettem neki, miközben kibújtam a magas sarkúmból és a fürdőbe mentem kezet mosni, na meg arcot. Kicsit elkenődött a sminkem a sírástól, úgyhogy nem ártott magam rendbe tenni. Gyorsan végeztem és visszamentem a szobámba. Shadow a földet fürkészte. Innen nézve úgy nézett ki, mint egy is gyerek, akit valami rosszaságon kaptak.

- Ülj le!- mondtam ellenmondást nem tűrően, miközben az ágyamra mutattam. Arrébb raktam a szatyrokat, helyet csinálva kettőnknek.

- Hope, nekem jelentenem kell, hogy visszaérkeztél!- próbált kibújni a beszélgetés alól. Szemrehányó pillantást vetettem rá.

- Azt akarod mondani, hogy egy jelentés fontosabb, mint a Királynőd?- enyhe sértettséget csempésztem a hangomba, ez mindig hatásos volt.

- Nem, dehogyis!- mentegetőzött, és pár pillanatig az ajtót fürkészte, majd nagyot sóhajtva becsukta azt és mellém telepedett az ágyra.

- Köszönöm!- mondtam, majd felé fordulva, mélyen a szemeibe néztem.- Látom, hogy valami baj van! Olyan vagy, mint egy szellem. Talán történt veletek valami? Veszekedtetek Noahval?- elkapta tekintetét rólam, ezzel tudtam, hogy beletaláltam a dologba. Azonban ez még nem volt elég. Tudtam, hogy ők ketten mindig jól kijöttek, nem volt olyan, hogy valamit ne tudtak volna megbeszélni.

- Kérlek, Shadow! Mondd el! Hátha tudok segíteni.- kérleltem. Most ismét rám nézett, szemeiben könnyek csillogtak.

- Nem, Hope! Ezen még te sem segíthetsz.- szipogta.

- Csak nem lehet olyan nagy a baj.- vigasztaltam, de nem hallgatott rám.

- Hát nem érted?- fakadt ki.- Ha ennek nem vetünk véget Noahval, akkor az azt jelentené, hogy elárultunk téged.- Oké, kicsit összezavarodtam. Ők ketten árulók lennének? Nem, az nem lehet. Ők a barátaim, sosem tennének ilyet.

- De, hát, miért tettétek? Azt hittem, számíthatok rátok.- felálltam. Nem tudtam elhinni. Shadow és Noah az ellenségeim lettek.

- Hidd el, nem szándékos volt. Mi sem számítottunk rá, csak úgy, egyszer csak bejött.- oké, most már tényleg össze voltam zavarodva. Az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. Odakint fiatal Vardímok sétálgattak, testőrök vigyáztak rájuk, miközben a szokásos pletykálgatás zajlott köztük. Még csak gyerekek voltak, az életet alig ízlelték. Sokan közülük azt sem tudták, milyen a való világ. Elszakítottam a tekintetem a kintiekről és Shadow felé fordultam.

Ekkor értettem meg a mondanivalójának valós jelentését. Szó sem volt itt árulásról, még csak nem is voltak hűtlenek hozzám. Hogy is fordulhatott meg ez a fejemben. Az, ahogy láttam Shadow milyen óvón, és ódaadóan simogatja a hasát, megértette velem, hogy a szerelmüknek hamarosan gyümölcse is lesz. Shadow terhes volt.

- Mióta?- jobb nem jutott eszembe kérdés gyanánt. Igazából annyi kérdésem lett volna, de valahogy csak ezt az egy szót tudtam kinyögni, a felismerés döbbenetétől.

- Pár hete.- emelte rám könnyektől elázott arcát, pillantásában teljes reménytelenség uralkodott.

- Értem.- szükségem volt pár percre. Ez azt jelentette, hogy még nem sokan, vagy épp senki nem tudott a dologról. Ennek így is kellett maradnia. Ha ez a baba kitudódik, akkor annak szörnyű következményei lesznek.

Elsősorban, a törvények szerint Shadownak el kellene vetetni a magzatot, amit én nem hagyhatok, törvények ide vagy oda. Másrészt ki tudja, milyen büntetést kapnának ezért a csodálatos tettükért. 

- Tudja még valaki?

- Csak Noah és Nio, meg Orion.

- Jól van. Senki nem tudhatja meg. Azt hiszem, el tudom intézni, hogy elmehessetek.- Shadow teljesen ledöbbent a kijelentésemen.

- Úgy érted, téged nem zavar?

- Miért zavarna? Büntesselek meg, azért mert szereted Noaht és hamarosan gyereketek lesz? Hát ennyire gonosznak és szívtelennek tartasz?

- Nem, én sosem tartottalak, de a törvények…- belé fojtottam a szót.

- Mikor érdekeltek engem a törvények?- erre nem tudott felelni.- Na, látod. Soha. Én vagyok a Királynő nem? Én vagyok a törvény. Kezembe veszem ezt az ügyet.- büszkeség öntött el, hogy segíthetek a barátaimnak. A jó ügy érdekében mindent. Amint vége lesz ennek az egész esküvős banzájnak, itt komoly változások fognak érvénybe lépni. Ideje kcisit modernizálni ezt az elavult rendszert.

- Hope!

- Igen?- Shadow már az ajtónál volt.

- Van itt még valami, de ezt, azt hiszem, jobb ha nem tőlem tudod meg. Gyere velem!- egyre jobb, mi történik itt? Ez a hely kész titok és rejtély.- Bólintottam, de előtte még kerestem valami kényelmesebb ruha-összeállítást, mert az eddigi elég kényelmetlen volt.

Miután elkészültem, átmentünk a farkasok szállására. Számomra ez ismeretlen hely volt, mert ezelőtt sosem jártam erre. Kicsit olyanok voltak mintha kis faházak, vagy kunyhók lennének, de mikor Shadow beinvitált az egyik, szinte a határon fekvő házba, rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan kicsit ezek a házak. Belülről hatalmasnak és kifejezetten otthonosnak tűnt. Belül gyönyörű indián motívumokkal díszített képek, faliszőnyegek lógtak. És a legtöbb berendezés kézimunkával készített volt. Persze nem kell egyből arra gondolni, hogy nem volt jelen modern technika, mert ezek mellett a gyönyörű régi időket idéző tárgyak mellett ott voltak a mai tudományok eszközei is.

- Gyere, ülj le!- mutatott az ízlésesen berendezett nappaliban lévő kanapéra. Ez volt itt a furcsa. Nem egy farkas rendezte be ezt a házat. Ahhoz valahogy túlságosan is kifinomult ízlésre vall ez a ház. Mindenesetre helyet foglaltam és kíváncsian vártam a történések alakulását.

- Mindjárt jövök. Addig kérsz egy kávét vagy egy forró csokit?- kérdezte Shadow.

- Egy forró csokit, köszönöm elfogadok.- válaszoltam, miközben még mindig a falakon lévő csodálatos díszítésekben gyönyörködtem.

Léptek zaja zökkentett ki ebből az állapotból. Az emeletről levezető tölgyfa lépcsőfokok halkan nyikorogtak, miközben valaki lejött rajtuk. Nem láttam, mert a nappaliból nem lehetett rá látni a lépcsőkre, azonban nem is kellett látnom, ahhoz, hogy felismerjem az illetőt. A hangja mindent elárult a rejtélyes személy kilétéről.

- Szia Shadow! Minek köszönhetjük… Ó értem. A nappaliban? Jól van, akkor elmondom neki.- Hanio hangját hallottam. Tehát ő lakott itt. Mostanság nem igazán találkoztunk. Pontosabban az óta, hogy nemrég ő és Orion,- akik nem mellesleg egy párt alkotnak, amióta az én kedves kis farkasommal egymásba vésődtek- megmentették az életemet pár vérszopótól, igaz majdnem a saját életükkel fizettek érte. De azóta, mintha felszívódtak volna.

- Szervusz Hope!- köszöntött Hanio, mikor a nappaliba lépett. Felugrottam és a nyakába vetettem magam. Talán kissé éretlen viselkedésnek tűnhetett tőlem, de Nio már annyira hiányzott. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, mintha mindenki, aki eddig közel állt hozzám, most elhagyna.

 - Szia Hanio!- köszöntem én is miután visszaültem a kényelmes kanapéra és ő is mellém telepedett.- Hiányoztál.- mondtam, kis szomorúsággal az arcomon.

- Sajnálom. Kicsit elfoglalt voltam mostanában.- válaszolta. Hangjában ott volt a bűntudat, de mélyen elrejtve egy kis öröm is bujkált benne.

- El tudom képzelni.- forgattam meg a szemeimet, miközben kis éllel a hangomban válaszoltam. Azt akartam, hogy érezze, megbántott.

- Hope, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetemet.- szemrehányóan néztem fel rá.

- Bocsánatot kérek, hogy megkérdeztem, ugyan az elmúlt hetekben mi volt olyan fontos számodra, ami miatt egy percnyi időd sem volt rám.- nem akartam ezt a beszélgetést tovább fojtatni, úgy tűnt itt sem vagyok már szívesen látott vendég, ezért ideje volt, hogy visszamenjek a saját fajtámhoz.

- Hope, várj! Félreérted.- szólt utánam Hanio. Már a lépcsőnél jártam és intettem Shadownak is, hogy menni szándékozom, mikor megtorpantam.

Csak egy pillanatra néztem a lépcső felé, és ledermedtem. A lábaim szó szerint, gyökeret ereztettek a fenyőillatot árasztó parkettába és jó mélyen meg is ereszkedtek. Orion állt a lépcső tetején, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Nem, nem képzelődtem. Ő állt ott, csak olyan más volt. Sokkalta idősebbnek tűnt és valahogy, nem találtam a szavakat, mélyen a tudatom alatt tudtam mi a helyzet, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Az nem lehet, hogy ő is.

- Szia Hope!- köszönt halvány mosollyal az arcán. Arcvonásai megváltoztak. Még mindig markáns, tiszteletet parancsoló tekintete volt, de bőre még halványabb árnyalatú volt, testalkata normális esetben talán tökéletesnek mondható lenne. Ez egyet jelentett. Orion túl volt az átváltozáson, csak, hogy erről, ha jól sejtem senki sem tudott. Talán éppen azért, amit én most a saját két szememmel láthatok.

- Orion, neked ágyban kellene lenned.- rohant fel mellettem Nio szerelméhez és óvón átkarolta.

- Én csak felébredtem. Hallottam, hogy valaki van itt és kíváncsi voltam.- Orion hangja most sokkal kellemesebb volt, mint régen. Kedves és törődő.

- Oké, azt hiszem, ez nekem kicsit sok volt.- kezdtem azt érezni, hogy lassan forogni kezd velem a világ. Nagy nehezen visszatámolyogtam a nappaliban lévő kanapéra, és egyszerűen csak lerogytam rá. A lábaimra könyököltem, és fejemet a tenyerembe temettem. Kellett egy kis idő, hogy a mai nap váratlan eseményeit feldolgozzam. Nem kellett látnoknak lennem ahhoz, hogy tudjam a többiek is bejöttek és körém telepedtek.

Mély levegőt vettem és próbáltam kitalálni, hogyan tovább. Felpillantottam és egyenesen Orion tengerkék szemeivel találkoztam. Pillantásában rémület tükröződött. Hanio állt mellette, kezét megnyugtatólag párja vállán nyugtatta, de az ő arcvonásain is tanácstalanság és bizonytalanság uralkodott.

Tudtam, hogy minden rajtam áll. Az én döntésemen múlik, hogy Orionék lebuknak-e Shadowékkal egyetemben, amit ugye szerettem volna elkerülni. Ehhez viszont szükségem volt egy tervre. Egy jól kivitelezett tervre.

- Mennyi idő még?- szegeztem Nionak a kérdést. Orion túlságosan zaklatottnak látszott most.

- Még pár hónap. Sajnos a picinek erősebbek a vámpírgénjei, ezért gyorsabban fejlődik.- magyarázta Nio, miközben Orion gömbölyödő pocakjára vándorolt a pillantása.

- Rendben. Most elmegyek és kitalálok valamit. Itt nem maradhattok. El kell mennetek, különben Luna… nos nem szeretném tudni, mit tenne, ha ez a tudomására jutna.- Orionnál eltörött a mécses és zokogni kezdett.

- Köszönöm Hope.- borult a nyakamba, ami kicsit váratlanul ért.

- Szívesen. Ez csak természetes.- motyogtam, majd óvatosan lehámoztam magamról a karjait és felálltam.

Elindultam kifelé, de mielőtt elmentünk volna Shadowval, visszafordultam.

- Ha kitaláltam, mit fogunk tenni, Shadowval üzenek.- mondtam komoly tekintettel Niora nézve. Ő bólintott, majd ismét párjára összpontosított és próbálta nyugtatgatni. Úgy ringatta a karjai között, akár egy kisbabát, aki nem tud elaludni.

Nem fáradoztam a köszönéssel, inkább elindultam. A visszafele úton Shadow szótlanul jött mellettem. Újabb két baráttal kevesebb. Újabb két, számomra fontos személyt kell megmentenem. Ha jól gondoltam, lassan tényleg teljesen magamra maradok. Talán Selene akarta így. Lehet, hogy emiatt könnyebben viselem majd a további életemet. Nem kell nap, mint nap szembesülnöm azzal, hogy mindenki boldog amellett, akit a végzet kijelölt számára, amíg én a számomra kijelölt társam mellett élem majd magányos életemet. Könnyebb lesz.

Nem kell sóvárognom utána, hiszen tudni fogom, hogy Ő már mást ölel és csókol. Más az, akit élete árán is megvédelmez. Lezárhatom a vele való képzelt ábrándokat, és végre a valóságnak élhetek. Ott van Logan, mellette kell megtalálnom a boldogságot, és ha nem is találom meg, legalább tudom, hogy a barátaimnak sikerült és helyettem is vidámsággal és örömökkel teli életet élnek.

Késés!

Tudom, hogy ígértem új fejit, de sajnos nagyon el vagyok maradva a tanulással, és már nincs két napom sem a szóbeliig. Amint letudtam ezt az egészet, azon nyomban hozom nektek az új fejezetet, addig is elnézést a késésért, és köszönöm a megértéseteket és türelmeteket.
üdv.:Hope.